A himnusz (görög 'dicséret, magasztalás') költői és liturgikus műfaj, az ódai műfajcsoport tagja, melynek tárgya és alkalma valamely istenség, esetleg elvont eszme, természeti erő vagy isteni tulajdonságokkal felruházott ember dicsérete. Az egyik legősibb lírai műfaj, a mitikus világképű kultúrákban mindenhol fellelhető.
Irodalmi műfajként az antik görög lírában jelenik meg az ún. homéroszi és orphikus himnuszokban, valamint Alkaiosz, Pindarosz és Kallimakhosz alkotásaiban. Szapphó (Kr. e. 6-7. sz.) Aphroditéhoz című műve örökíti át az utókornak a műfaj szerkezeti sajátosságait: a megszólítást a könyörgés tárgyának megnevezése követi; az érvelő rész az istenség tetteit, tulajdonságait sorolja; a zárás megismétli a könyörgést. A latin költészet (Catullus, Horatius) – sokféle műfajjal ötvözve – folytatja a görög hagyományt.
A kereszténység elterjedésével újból felvirágzott a himnuszköltészet, a keresztény gyülekezetekben szokás volt az éneklés, s a műfaj része lett a liturgiának. A himnuszok a keleti és a nyugati keresztény területeken egyaránt elterjedtek. A legrégibb görög keresztény himnuszköltészet (Methodiosz, Nazianoszi Gergely, Szünesziosz) időmértékes volt, az ilyen tudós költészet azonban a tömegekre nem hatott. A későbbiekben a bizánci egyházi költészet legkiválóbb képviselői (Rómanosz, Koszmasz, Damaszkuszi Szent János) már a hangsúlyt tették meg a verselés alapjául. Ezek a himnuszok vagy saját dallamra készültek, vagy egy már meglévő himnuszéra. A bizánci himnuszköltészet azonban a 11. századtól a liturgia rögzítődésével elsorvadt. Nyugaton az új formákra való áttérés nem volt olyan hirtelen. Kezdetben itt is időmértékes himnuszok születtek (Hilarius), az időmérték azonban a köznyelvi ejtés számára nem volt olyan idegenszerű, mint Keleten, így viszonylag hosszú ideig élt tisztán. Hilarius utódai azonban már egyszerűbb formákat is használtak. Az ókeresztény himnuszköltészet legjelentősebb alakja Szent Ambrus (Esti ima); ránk maradt művei nyolc strófából állnak, négy jambikus láb alkot egy ún. ambroziánus sort. A 12. sz-i latin nyelvű költészetből Pierre Abélárd (Szombateseti himnusz, Himnusz Urunk mennybemenetelére) és Clairvaux-i Szent Bernát (Ujjongás Jézus nevére) alkotásai emelkednek ki. A műfaj történetének fontos állomása a 13. sz.-i. ferences himnuszköltők latin nyelvű munkássága (Tommaso da Celano Ének az utolsó ítéletről; Jacopone da Todi Himnusz a fájdalmas anyáról). A rend alapítójának, Assisi Szent Ferencnek olasz nyelvű Naphimnusza ember és természet harmonikus egységét hirdeti. A filozófus Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított Himnusz az oltáriszentségről napjainkig él a katolikus liturgiában.
A himnusz a későbbi korokban túlnő a liturgiai felhasználhatóság körén. A reneszánsz időszakában a francia Ronsard bölcseleti érvényű gondolatok kifejezésére teszi alkalmassá a műfajt. A himnuszköltészet újabb virágzása a romantikához fűződik; a műfaji határokat oldó esztétikai törekvéseknek megfelelően fellazulnak a hagyományos szerkezeti keretek, s a himnusz fölfoghatatlan titkok közvetítőjévé válik. A romantika korának legjelesebb himnuszköltői Novalis (Himnuszok az éjszakához, 1800); Hölderlin (Görögföld géniuszához, 1790; Görögföld, 1793); Shelley (Új Himnusz). A 19. század második felében Baudelaire profán témát, szerelme szépségét énekli meg.
A középkori magyar nyelvű himnuszköltészetből Vásárhelyi András Mária-himnusza(Angyeloknak nagyságos asszonya..., 1508) és az ismeretlen szerzőtől származó Szent László-ének (1526) emelkedik ki. Janus Pannonius a klasszikus műfaji szabályoknak megfelelően alkotja meg latin nyelvű Mars istenhez békességért című költeményét. Zrínyi Miklós az Adriai tengernek syrenaia (1651) című kötetébe illeszti Krisztus bajvívását példázó, a későbbiekben népénekké vált himnuszát (Feszületre). Berzsenyi Fohászkodása (1810) ismeretelméleti problémaként elemzi az istenélményt. Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én, Csekén írja a Hymnus – A magyar nép zivataros századaiból című költeményét, mely nemzeti himnuszunkká (azaz egy közösség identitását kifejező énekké) vált.
A 20. századi magyar lírában elsősorban a Nyugat első nemzedékének alkotói elevenítik fel a műfajt (Babits Himnusz Irishez, 1904; Juhász Gyula Himnusz az emberhez, 1905). Radnóti Miklós az egyetemes békevágyat szólaltatja meg az ókori eredetű műfajjal (Himnusz a békéről, 1938). Nagy László Himnusz minden időben (1958) című költeménye a megtartó értékek, elsősorban a szerelem és a költészet dicsérete. A képversként is értelmezhető Tűz (1964) a szabadság és a fiatalság örök magasztalása. Juhász Ferenc Himnusz-töredéke (1972) a nemzeti büszkeség jogosságát hirdeti.