Az episztola (görög episztolé 'küldemény' szóból) epikolírikus műfaj, valóságos, néven nevezett személyhez írott verses levél, melyet változatos tartalom, hangnem, forma jellemez. A műfaj konvenciói már az antikvitásban kialakulnak; a római irodalomban Horatius a Pisókhoz írt levelében foglalja össze művészi elveit, s az episztolát az utókor Ars poeticaként tartja számon; Ovidius száműzetésében írja a Pontusi leveleket. Különösen népszerű az episztola mint üzenetközvetítő és eszmeterjesztő műfaj egy-egy új ideológia, korszak megjelenésekor, például a humanizmus és a felvilágosodás korában (Kazinczy életművének meghatározó hányadát teszik ki a verses és a prózai levelek). Berzsenyi Dániel az ész mindenhatóságát hirdeti A Pesti Magyar Társasághoz (1815), a nőnevelés fontosságát fogalmazza meg a Dukai Takács Judithoz (1815), a társas életet dicséri a Vitkovics Mihályhoz (1815) címzett episztolájában. Petőfi sokféle tematikájú és hangnemű verses levelet ír; bensőségesség és közvetlenség jellemzi a családi episztolákat (István öcsémhez, 1844); politikai radikalizmusát hirdeti meg a Levél Várady Antalhoz (1846). Levélváltással indul Petőfi és Arany legendás barátsága is (Arany Jánoshoz, 1847). Ady Endre költői hitvallását is tartalmazza a Levél-féle Móricz Zsigmondhoz, 1911. A szerelem megtartó erejéről vall Radnóti a Levél a hitveshez, 1944 című költeményében.