Az epikus színház drámaírói és színjátszási módszer. Bertolt Brecht (Koldusopera, 1928; Galilei élete, 1938-39; Kurázsi mama és gyermekei, 1939; Jó embert keresünk, 1940; A kaukázusi krétakör, 1945) alakítja ki, szembefordulva az arisztotelészi és a polgári dramaturgiával (forrásai a kínai és az avantgárd színház). Lemond a mű zárt egységéről; darabjai jelenetsorokból állnak; szerinte ez az elbeszélő jellegű színház a nézőt szemlélővé avatja, szembeállítja a cselekménnyel, feléleszti aktivitását, döntéseket kényszerít ki belőle; ismereteket közvetít, érvekkel dolgozik. Célja eléréséért Brecht elidegenítő technikát alkalmaz, az ún. elidegenítő effektusokkal – dal- és táncbetétekkel, kórusokkal, vetített vagy feliratokként kifüggesztett fejezetcímekkel, feliratos táblákkal, különleges reflektormegvilágításokkal, a cselekményt értelmező narrátorok felléptetésével stb. –, szándékosan szétrombolja azt az illúziót, hogy a való élet eseményeit nézzük, kizökkent az érzelmi átélés állapotából és állásfoglalásra késztet.