Az elégia népköltészeti eredetű, líroepikus műfaj, az antik poétikákban és költői gyakorlatban tartalmi megkötés nélkül minden, az epigrammánál hosszabb, disztichonban írt költemény. A reneszánsz még az antik elégiákat újítja fel; a mai értelemben vett műfaji fogalom jelentéskörét Schiller elmélete (A naiv és szentimentális költészetről, 1795) tette egyértelművé: elégikus a magatartás, ha a valóság és az ideál nem felel meg egymásnak, az eszmények nem találhatók meg a valóságban, s ezért a költő rezignáltan szólal meg. Ez az elégiafogalom már egyértelműen lírai műveket jelöl.
Az ókori görög költészetben a műfaj első emlékei a Kr. e. 7. századból maradtak fenn. Türtaiosz a hősi-hazafias gondolatokat szólaltatja meg epikus jellegű költeményeiben (Szép a halál), Szolón bölcseleti elégiákat ír (Az igazi gazdagság), Mimnermosz a lírai-szerelmi változatot műveli (Szerelem nélkül). A későbbi időkből Kallimakhosz (Kr. e. 3. sz.) mitikus történeteket feldolgozó elégiái emelkednek ki (Bereniké hajfürtje, Thészeusz és a bika). A római költészetben az epikolírai műfaj elsőként a neoterikus Catullus LXI-LXVIII. számú alkotásaiban jelentkezik. Tibullus és Propertius a latin szerelmi elégia klasszikusai; az előbbi melankolikusabban (Corcyrai elégia), az utóbbi szenvedélyesebben szólal meg (Az őrjöngő kedves). Ovidius szerelmi elégiákkal kezdi pályáját (Szerelmek); hexameteres művei közül a száműzetésben készült Keservek, Kr. e. 9-12 lemondó, fájdalmas hangulatú költemények gyűjteménye. A középkori lírából Walter von der Vogelweide (12.-13. sz.) a múlt eszményeit állítja szembe a jelen sivárságával (Ó jaj, hogy eltűnt minden). Goethe Római elégiák, 1790 című korai ciklusa – antik minták nyomán – disztichonban írt költeményeket tartalmaz. Életművének záró darabja, a Marienbadi elégia lemondó, fájdalmas hangot üt meg. Az angol Young szentimentális elégiakötete (Panasz, avagy éji gondolatok az életről, halálról és a halhatatlanságról, 1742-45) nagy hatással volt a felvilágosodás kori magyar költészetre. A francia romantika elégiaköltészete Lamartine (Költői elmélkedések, 1820) és Victor Hugo (Szemlélődések, 1856) lírájában teljesedik ki. Shelley megrendítő elégiájában (Adonis, 1821) a költőtárs Keatsnek állít emléket. Hölderlin a német romantika legnagyobb elégiaköltője (Menon panasza Diotimáért, 1802; Az élet felén, 1802). Rilke élete végén írja a kozmikus-mitikus Duinói elégiákat, 1923.
A magyar költészetben Janus Pannonius a humanista poétikai törekvéseknek megfelelően írja latin nyelvű, változatos tematikájú, disztichonos elégiáit (Mikor a táborban megbetegedett; A roskadozó gyümölcsfa). A műfaj a szentimentalizmus idején válik népszerűvé (Ányos Pál Egy boldogtalannak panaszai a halovány holdnál, 1780). Batsányi János börtönévek alatt írt költeményei alkotják a Kufsteini elégiákat, a ciklus darabjai többnyire a fájdalom és veszteség belső élményét tükrözik (Tűnődés, 1795; A rab és a madár, 1795). Csokonai Vitéz Mihály elégiáit nem csupán a személyes életút törései – a kollégiumból való kicsapatás, a beteljesületlen Lilla-szerelem, állástalanság –, hanem az emberi boldogság megvalósíthatatlanságának felismerése is szüli (A Magánossághoz, 1798; A tihanyi Ekhóhoz, 1803). Berzsenyi elégiáinak központi gondolata az idő kérlelhetetlen, minden értéket elpusztító volta, mellyel legfeljebb a költészet (Osztályrészem, 1799), a képzelet és emlékezés (Levéltöredék barátnémhoz, 1804; A közelítő tél, 1804) szállhat szembe. A nemzeti romantika egyik nyitányaként Kisfaludy Károly az antik mintákat követő, disztichonban írt buzdító-hősi elégiában szólít fel a múlt tiszteletére (Mohács, 1824). A romantika esztétikája tudatosan törekszik a merev műfaji határok bontására; ez tükröződik Vörösmarty rezignált vagy kétségbeesett hangú költeményeiben (Késő vágy, 1839; Fogytán van napod, 1855). Petőfi reprezentatív elégiájában (Szeptember végén, 1847) általános érvénnyel szól az elmúlásról. Arany Jánosnak az ötvenes években írt elégiáiból a szabadságharc bukása és Petőfi elvesztése miatt érzett fájdalma csendül ki (Letészem a lantot, 1850; Ősszel, 1850), illetve rezignált hangon szól az élet értékvesztő voltáról (Visszatekintés, 1852; Lejtőn, 1857), az Őszikék-ciklus (1877) elégikus darabjai az elvesztegetett élet fájdalmas gondolatát közvetítik (Epilogus, Mindvégig). A Nyugat első nemzedékének alkotói közül Tóth Árpádnál válik az elégia meghatározó műfajjá, az Elégia egy rekettyebokorhoz, 1917 című költeményében az emberi lét és történelem hiábavalóságáról szól, az életmű második felében pedig saját léthelyzetének kifejezője lesz a műfaj (Lélektől lélekig, 1923; Jó éjszakát 1924; Álarcosan,1927). Kosztolányi Dezső az ifjúság reményeit és a felnőttkor valóságát állítja szembe a Boldog, szomorú dalban, 1917. Füst Milán látomásos szabad versei az öregedés és elmúlás melankóliáját hordozzák (Nyilas hava, 1914; Öregség, 1940). József Attila nemcsak a külvárosi tájat jeleníti meg a tiszta műfajiságra törekvő Elégiában, hanem önazonosságát is kutatja. Radnóti Miklós a Bori notesz, 1944 gazdag formavilágú elégiáiban a kétség és a remény közti lélekállapotot jeleníti meg (Sem emlék, sem varázslat; À la recherche, Erőltetett menet). Vas István a nemzet megmaradásának lehetőségéről szól a Cambridge-i elégiában, 1959.