Az ekloga a lírikoepikus (liroepikus) műfajok közé tartozik. A pásztori tematikájú bukolikus költészet megteremtője a görög Theokritosz (Kr. e. 3. sz.); dialogikus vagy monologikus formájú, hexameteres idilljeiben a pásztorok, a természeti közegben élő emberek az aranykori bőséget és békét idézik föl, az után áhítoznak. A római aranykor költője, Vergilius bukolikus költeményei közül tízet választott kiadásra, innen a műfaj elnevezése: ekloga, mely az ógörög eklogé 'szemelvény, válogatás' szóból származik. A pásztori környezet itt már csak díszlet, a megszólalók valójában költők, filozófusok. A monologikus formájú IV. ekloga a középkor értelmezésében a megváltó eljövetelét hirdeti, a párbeszédes IX. ekloga a korabeli politikai helyzet értelmezése, a X. ekloga a szerelem mindenhatóságát vallja. A reneszánsz idején Európa-szerte elterjedt a műfaj, amelyet a pásztori költészet, a bukolika, a bukolikus költészet, az idill fogalmaival is jelölnek, a rokokóval azonban véget ér a divatja. A magyar irodalomban a pásztori költészet komoly hatással volt Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály műveire. Radnóti Miklós költészetében válik az ekloga az életmű reprezentatív műfajává, kifejezve a személyes sors, a költői feladat, a társadalmi-politikai helyzet legfontosabb problémáit. A Száll a tavasz...(Előhang az Eclogákhoz..., 1942), valamint az első, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hetedik és a nyolcadik ecloga a ciklus befejezetlensége ellenére is a világirodalom egyik legnagyobb szabású vállalkozása ebben a műfajban.