A commedia dell'arte (olasz 'művészet, mesterség színjátéka', 'hivatásos színjáték') itáliai, népi eredetű és jellegű rögtönzött színjátéktípus, mely valószínűleg még az ókori atellana-játék hagyományaiból alakult, de természetesen közrejátszottak kialakulásában a minden vidéken meglévő népi csúfolódók is. Virágkorát a 16-18. században élte, s kölcsönösen hatottak egymásra a commedia eruditával. Előadói hivatásos vándorszínész társulatok voltak, melyeknek színészei a társulatok vezetőinek irányításával közösen dolgozták ki az előadás néhány oldalas cselekményvázlatát (canovaccio), amely dialógusokat nem tartalmazott, azokat az előadók alkalomról alkalomra szabadon rögtönözték, miként a zene- és táncbetéteket, akrobatamutatványokat és bűvésztrükköket is. Ezt a rögtönzést azonban nem kell a mai értelemben vett improvizációnak tekintenünk, hiszen a sok éve ugyanazt a karaktert játszó színész fejében egész szövegvariációkat, kész sémákat őrzött, amelyet az alkalomhoz illően variált. Az is jellemző volt, hogy apáról fiúra öröklődött egy-egy figura, s így a mesterségbeli fogások is, bár az életkornak megfelelő váltásokat betartották. Egy társulat 10-12 főből állt, így minden szerepkörre volt alkalmas színészük. A commedia dell'arte jellemző előadásmódja a jelenetező technika, mivel a szűk színpadon csak kevés szereplő fért el, ezért a változatlan helyszínen az egymás után érkező szereplők vitték előre a cselekmény menetét.. A cselekményt gyakran szakították meg lazzik (bohóctréfaszerű közjáték), amelyek során a zannik megpróbálták a közönséget szórakoztatni tréfákkal, mutatványokkal. A darabok tematikája a régi sémákhoz igazodott: legtöbbjük egy – számos nehézség árán a házasság révébe érkező – ifjú párról szólt.
A rögtönzéseknek keretet szabott az állandó típusok (tipi fissi) és maszkok szerepeltetése. Az állandó típusok közül idősebb szereplő Pantalone, aki északi típus, gazdag, velencei, zsugori öreg kereskedő; sántít, beteges, és mindig panaszkodik. Beképzelt, öntelt, szoknyavadász, ám gyakorta felsül, sokszor az orránál fogva vezetik. Dottore szintén északi típus, bolognai orvos, ügyvéd vagy jogász; tudálékos, kéjsóvár, aki ékesszólóan beszél, de értelmetlenül. Capitano elsősorban déli típus, spanyol, nagyképű, szájhős katona; hihetetlen történeteket ad elő saját hőstetteiről, gyakran akar elcsábítani fiatal lányokat, s ezért megleckéztetik. Idősebb típus még Tartaglia is, a dadogó hivatalnok, aki csak később tűnik fel a hiányzó Dottore, ill. Pantalone figurák szerepkörében. A fiatalok közé tartozik a sorsüldözött szerelmespár, akiket el akarnak szakítani egymástól. Ők nem viseltek maszkot. Nevük változó: Lelio, Flavio, Aurelio, illetve Isabella, Lidia, Vittoria stb.
A zanni-szerepek (mellékszereplők vagy szolgák) a játék fő mozgatói. Közéjük tartozik Brighellaeredetileg eszes (északi) paraszt, majd mindenre kapható, agyafúrt fickó. Ötletekben gazdag, találékony, intrikus, aki bonyolítja a cselekmény fonalát. Arlecchino vidám, naiv, többnyire gyámoltalan (északi) parasztlegény; kevésbé eszes, leleményes, mint Brighella. Pulcinella púpos, bűnös hajlamú, illetlen (déli) figura. Coviello a déli színjátéktípus Brighellája. Colombina vagy Fantesca (északi és déli is lehet) gyakran segítőtársa a szerelmeseknek; kedves, okos, ravasz szolgálólány. Pedrolino eredetileg a nápolyi történetek ostoba szolgája, később melankolikus, szomorú ifjú. Sajátosan bohócszerű figura, ő az a bátortalan szerelmes, akin segíteni kell. Később a francia művészetben mint Pierrot, a reménytelen szerelmes jelképe bukkan fel. A műfaj a 18. századig virágzott, de hatása máig eleven a drámaírásban és a színjátszásban is.