A céldráma nem analizáló, hanem szintetizáló (összefoglaló, „összerakó”) módszert alkalmazó drámaforma, melyben az egymásra épülő, egymásból következő jelenetek egyenes vonalban ívelnek a tetőfok felé. Az analitikus dráma zártságával ellentétben nyitott színi világú; előnyös a sok színváltozás. Jellegzetesen ilyen kompozíciós modellt vett alapul az Erzsébet-kori dráma, különösen Shakespeare, akinek műveiben a történet és a cselekmény szinte azonos, a fontos elemek mind a néző szeme előtt játszódnak le. A szerkesztésnek ez a módszere a két szálon futó eseménysor esetében érvényesül legjobban. Ilyen módon épülnek fel a spanyol aranyszázad alkotóinak (Lope de Vega, Calderón de la Barca) művei, valamint Brecht epikus drámái. A céldráma fogalmát főként a német poétika használja; ellentétes az analitikus dráma szerkesztési módjával, a két módszer azonban csak elviekben választható szét, a valóságban csaknem mindig keveredik egymással.