A bujdosóének a kuruc költészet és az újabb népköltészet műfaja. A száműzöttek, menekülők, földönfutók sorsát, érzelmeit bemutató, bánatos, panaszos hangvételű dalok a 17. században és a 18. század elején a magyar költészetben önálló műfajként éltek. A többnyire névtelen szerzők dalai kéziratos énekeskönyvek és a szájhagyomány útján maradtak fenn (Buga Jakab éneke, Zöld erdő harmatát). E bujdosóénekek jórészt folklorizálódtak, s számos híres népdal is hasonló műfajúvá vált (Ahol én elmegyek...). Ady Endre költészetében felelevenítette a műfajt, így lett legjellemzőbb műfajainak egyike a bujdosó-helyzetdal (Bujdosó kuruc rigmusa, 1909; Az utolsó kuruc, 1910; A menekülő lovas, 1913; Sípja régi babonának, 1914; Két kuruc beszélget, 1918).