Az analitikus dráma (görög analüszisz 'elemzés' szóból) elemző dráma, a drámai szerkesztés egyik fő módszerét alkalmazó drámai mű, melyben az alapkonfliktust okozó esemény a darab kezdetekor már megtörtént, de ennek múltbeli okai nem, vagy nem mind derülnek ki az első felvonásban, hanem fokozatosan derül fény rájuk, így lendítik előre a jelenben játszódó cselekményt, amelynek lényege a múlt feltárulásának folyamata. Ez a módszer a cselekményt lehetőleg a katasztrófa köré sűríti térben és időben, s ezért is alkalmazkodik szívesen a hármas egység (hely, idő és cselekmény egysége) elvéhez. Az eszménykép az olyan színmű, amelynek cselekménye pontosan annyi időt vesz igénybe, mint amennyit a néző a színházban tölt. Mintapéldája e szerkesztési módnak Szophoklész Oidipusz királya, Kr. e. 420 k.; a 19. század végén Ibsen (Babaszoba, 1879; A vadkacsa, 1884) művei reprezentálják, s a modern drámák közül pl. Arthur Miller Édes fiaimja, 1947 ilyen szerkezetű. Az analitikus dráma modelljével ellentétes a céldráma, a drámai kompozíció két modelljét aszerint különböztetjük meg, hogy a végkifejlethez vezető alapkonfliktus okai mikor derülnek ki.