Tóth Árpád (1886 -1928)


Meddő órán (1908)
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.
Hajnali szerenád (1912)
Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
(1-4. sor)
Rímes, furcsa játék (1916)
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes,
Fogadd szivedbe, édes!
(l. vsz.)
Elégia egy rekettyebokorhoz (1917)
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
(1-4.sor)
Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.
(37-40. sor)
Az öröm illan (1919)
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
(l-4. sor)
Körúti hajnal (1923)
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
(1. vsz.)
Esti sugárkoszorú (1923)
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
(1. vsz.)
Lélektől lélekig (1923)
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
(25-32. sor)
Az ősök ritmusa (1923)
Ember vagyok, új élet, új utas,
Ki azt hiszi, friss titkokat kutat
S szűz ösvényt tör. Ám bennem csöndesen
Ezernyi ős mozgás jár vén utat.
(l. vsz.)
Hegyi beszédek felé (1923)
De ne bánd, ha már nem tudod a régit,
Sírd az újat, ó, az is kielégít,
Nem édes, nem tüzes, nincs benne báj,
De jó, ha fáj!

Bár hangja dadogóbb, és fénye ritka,
De - érzed? - mélyebb, s - érzed? - több a titka,
S nemcsak magad fájsz benne, de a tág
Egész világ!
(6-7. vsz.)
Jó éjszakát! (1924)
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
(13-16. sor)

Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
(23-24. sor)

Versek... bolondság... szép jó éjszakát!
(32. sor)
Bazsalikom (1926)
Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig s megállt a kés.

És lettem fáradt, fás lélek, akit,
Ha elé teszik, se hat meg virág
Három napig, akkor meg hirtelen
Másik végletbe vág,

És zokog egy felhorzsolt illaton,
Mert vesztett édent éreztet vele
Az egyszerű parasztbazsalikom
Semmi kis levele.
(7-9. vsz.)
Álarcosan (1927)
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
(l. vsz.)

S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.
(5-7. vsz.)
Isten oltó-kése (1928)
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
(1. vsz.)