Pázmány Péter (1570-1637)


A nyelvnek vétkeirűl (1636)
A nyelv, ha oktat, tudatlanságtúl szabadít: ha énekel gyönyörködtet: ha dorgál jobbít: ha biztat szűvesít: ha bátorít vigasztal: ha fenyeget tartóztat. A nyelvnek köszönjük, hogy a vad és oktalan módon élő emberek várasok társaságába szállottak és emberi életet tanultak. A nyelv oka, hogy a bölcs tudományok terjedtek.
A keresztény urak és szolgák tisztirűl és az alacsonyrendű emberek szentségérűl (1636)
És miképpen a szarvasok, mikor valamely nagy vízen általúsznak szarvokkal terhelt fejeket az előtte úszók hátára tészik; a legelső pedig megfáradván elmarad, és az utolsónak hátára hajtván fejét, annak segítségével künnyebbíti fáradtságát: úgy az embereknek, akárkik légyenek, a világi munkák között segíteni kell egymást, és aki legelsőbb, a legutolsóbbtúl is künnyebbséget vehessen; hogy így kéz kezet mosson és segítsen.
Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl (1636)
Télben a hó mind ganéjt s mind tiszta földet béfed; de mihelyt a verőfény elolvasztja a havat, mind rútsága s mind szépsége kitetszik annak, ami béfedett volt: úgy az ítíletkor kinyilatkoztatja Krisztus, amit most nem látunk.
A fiaknak istenes nevelésirűl (1636)
Az országoknak és városoknak sincs semmire nagyobb szükségek, mint az apród- esztendősök jó nevelése. Mert sem az eláradott gonoszságnak kiirtására, sem a jó erkölcsök béoltására, sem a bölcsességek és tudományok gyökerezésére, sem a több belső csendes állapotok virágozására foganatosb eszköz nem találtatik a gyermekek oktatásánál: miképpen ártalmasb és veszedelmesb dolog sincsen az ifjúságnak vagy tudatlanságban, vagy vásott, feslett erkölcsökben nevelésénél.