Törökországi levelek
37. levél (1720)
Már itt mi olyan házastüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már Rodostót, hogy el
nem felejthetem Zágont.
49. levél (1723)
Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másoknak, talám a madár is megmaradott
volna. De rendszerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg.
60. levél (1725)
Hol vagyon, hol vagyon az a puskás, aki meglőtte azt a farkast, ki megette a kecskét, kit
apám vett a vásáron? Hol vagyon az az ember, ki megtalálta azt a levelet, kit innét írtam
kédnek? Mit tehetek, édes néném, rólla, hogy már régen nem vette kéd levelemet? Ha
nem írtam, azt nem kell csudálni, ha kéd nem vette. De ha írtam, hogy veszett volna el?
De mit törődünk rajta, a mi leveleinket Bécsben is elolvashatják, hogyha pedig a
tengerben veszett, a bizonyos, hogy a halaknak nem zsírozza meg a fogokat.
112. levél (1735)
Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és
kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma
nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratnunk.
207. levél (1758)
Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig
hatvankilencedikbe írom: ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan busdosásba
töltöttem. A haszomtalant ne kellett volna mondanom, mert Isten rendelésiben nincsen
haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk,
hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvösségünkre válik.
Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált
és az üdvességet, és azután megszúnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól,
mind a telhetetlen kívánságtól. Amen