Kassák Lajos (1887-1967)

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok
és hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta kísért a csatába
(1-2. sor)

s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:
RÓMÁBAN, PÁRISBAN, MOSZKVÁBAN BERLINBEN, LONDONBAN ÉS BUDAPESTEN.
(19-20. sor)

Az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a szárnyait

én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

Csavargások Az ember élete kiteljesedik.
Másodszor indultam útnak, hogy életemet kiteljesítsem. Nem tudatos megmozdulások voltak ezek, pontosan nem tudtam volna megmondani miért és merre akarok menni, de valahol a legbensőmben dolgoztak a vágyak, s minden óra újabb és újabb erőfeszítést szült bennem a cselekvésre.
(1. rész)

Érdemes volt mindez? Mi végre is vagyok én a világon? Mi hajt engem, mért nem maradtam meg földtúró parasztnak, vagy mért nem maradtam meg türelmes igavonó baromnak a gyárakban, mint az én apáim és testvéreim.
(22. rész)

... s hiába is panaszolnám
hogy nincs hazám és nincsen tanyám s jól tudom, nem is lesz már soha szegény és magányos vagyok, hogyan lelhetném meg nyugalmam?
(14-16. sor)

Hetvenkét éves lettem
és ma sem vagyok más
mint aki voltam.
Semmi sem elégít ki
semmit sem találok a helyén.
(3. vsz.)

Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
(13-19. sor)