Ami a szívemen fekszik
Azt dalolom, semmi mást:
Legelő, kicsiny birkáktól
Tanultam a versírást.
Egyszerű és tiszta nóta
Gólyafészek, háztető -
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető. (3-4. vsz.)
Babits Bihály, a klasszikus - A Klasszikus Gyomorgörcsök ciklusból / Futurum Exactum
Plutó e torzót márványból szoborta
Ó torzók torza, bőrző Dunakorzó
Ó korzók korza, őrző dunnaorzó
Mint ferde torta és megint retorta. (1. vsz.)
Móricz Zsigmond, a tősgyökeres - Népiesch
Turi Dani ozstán mégis hazakódócott, de a lelke fenekin, meg a fenekelelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit.
- Hej, muramista, muramista - ódódzott a nyelvije nekije - , bé tökkel vágtál csülökbe.
Megaztánis a felesége eszmélkedett a jobbérzésébe, és attul úgy, de úgy összefancsorgott a lelke levese, hogy szinte bőrzött.
Találkozás egy fiatalemberrel (1912-13)
- Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem...
Tanár úr kérem (1913)
A jó tanuló felel
A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál - szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. 'A Steinmann miért tudja megtanulni?' - kérdezi harminckét apa harminckét fiútól. 'Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg' - mondja az apa, és a fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna.
A rossz tanuló felel
Ó, igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is készül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a haját.
Magyarázom a bizonyítványom
Csak a vezetéknevet tessék aláírni... de mostanában ne tessék bemenni az iskolába... a kaput kiemelték... most átalakítják... nincs kapu... nem lehet bemenni... majd egy-két hét múlva...
A lányok
Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól - ezen a napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az utcán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat.
A cirkusz (1915)
... lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.
Utazás a koponyám körül (1937)
Nem, az agyvelőm nem fáj. Fáj? Hát nem kietlenebb ez, mintha fájna? Inkább fájna. Ijesztőbb minden fájásnál, hogy valószínűtlen. Valószínűtlen, hogy az ember itt feküdjék az asztalon, felbontott koponyával, agyveleje a külvilágban - valószínűtlen, hogy itt fekhessék élve -, valószínűtlen, nem való ez, illetlen ez, hogy mégis él - nemcsak hogy él, ébren van és gondolkodik. (Avdelning 13)