A magyarokhoz (1930 k.)
Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!
(1-4. sor)
'Ha csontjaimat meg kelletik adni' (Arany) (1933)
Hát ennen balsorsodat siratod?
Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé...
S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnuszodat e világon s arról,
Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.
Öregség (1940)
Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint
a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a
szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?
(1-6. sor)
Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől
Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt,
Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, -
Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjongatás is,
Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam... -
Hirdesd:
Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója,
Csendet akar most már az öreg óra.
Únja ő már figyelni az időket!
Múljanak el felette!
(28-36. sor)
A feleségem története (1942; 1957)
Megpróbáltam az életet, nem sikerült - mit csináljak? - csakhogy ezt már nem engedem el. S most már meg is értem, mi késztet némely embert arra, hogy írjon. Mert hogy is fordíthatná javára az élete átkát másként, mint hogy újra teremti, formálja, jobban szemügyre veszi megint? Mint egy megvert Isten munkálkodik a magányban, s haragjában teremt egy új világot. S bizony, lehet hogy bosszúból is. Némely nap ez az érzésem.
(Negyedik rész)