Arany János (1817-1882)

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.

Rémlik, mintha látnám termetes növését,

Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.

Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,

Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát,
És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.'
(Előhang)

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
(I. 1)

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
(I. 3, 1-2. sor)

"Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?"
(I. 9, 1. sor)

"Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál."
(I. 13, 7-8. sor)

Mint komor bikáé, olyan a járása,

Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.
(I., 14, 5-8. sor)

Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
(III., 6. 1-2. sor)

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
(III., 7. 1-2. sor)

Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.

Mert félt a szúnyogtól, félt a szúrós nádtól,

Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.
(IV. 4)

...Állj meg, állj meg Toldi! gyilkos a szándékod,
(V. 15, 1. sor)

Így szerette anyját a daliás gyermek,
Szívét nem bántá még nyila szerelemnek;
(XII. 19, 1-2. sor)

De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmarad örökre.
(XII. 20, 7-8. sor)

Zavarva lelkem, mint bomlott cimbalom;

Örül a szívem és mégis sajog belé,

Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?

Petőfit barátul mégsem érdemelé.

(1. vsz.)

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,

Ki törzsömnek élek, érette, általa;

Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,

Otthon leli magát ajakimon dala.

(4. vsz.)

Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepülne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
(1. vsz.)

Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

Megpihen legszélén az égi határnak

S int az öregeknek: "benneteket várlak!"
Megrezdül a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.
(I. 1)

Még tán bírtam volna, de már annak vége,

Nincsen a hazának énreám szüksége;
Nem kell a kalász, ha hő nap megérlelte,
Jobban kell a burján, aki azt felverte.
(I. 30, 5-8. vsz.)

Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran
És korcs udvarért a királyt dorgáltam -
Melyben már alig van egy jó magyar bajnok,
Csak holmi lyányképű, ugrándozó majmok?

Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál,

És szemébe mondtam: ez nem szabad, király!
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?
(IV. 8)

Mert, ha gyalu nélkül bunkósbot az elme:
Gyakran kétélű tör lesz az kimüvelve.
(V. 12, 7-8. sor)

"Szeresd a magyart, de ne faragd le" - szóla,

"Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát."
(IV. 28, 5-8. sor)

Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -

Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.

Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.

Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,

Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!"
(VI., 31, 5-8. sor - 32)

Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:

Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.
(VI. 38, 5-8. sor)

Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova? -
Mint üstökös, melyet élők nemzedéke
Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!
(10. vsz.)

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,
Szíves, de bánatos üdvözletem!
(refrén)

Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér!
Hozzáfoghatót a történet nem ösmér.
Mi haszna! az erőt ásta benső féreg:
Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek;
Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott.
- Adjatok, adjatok amit Isten adott.
(4. vsz)

Megitél a világ, hogy részeges vagyok,
Pedig, ha én iszom, hej! van arra nagy ok:
(6. vsz. 1-2.sor)

Az ember gyönge: félve néz feléd,
S mint egykor a tanitvány mesterét,
Nehéz időkben megtagad...
(2. vsz. 4-6. sor)

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
(1. vsz.)

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem művészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
(3. vsz. 1-4. sor)

Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
(7. vsz. 5-8. sor)

S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
(5. vsz. 5-8. sor)

Híves, borongó őszi nap;
Beült hozzám az únalom:
mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán... ?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
(1. vsz.)

"Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te felgyujts énekeddel."
(10. vsz. 5-8. sor)

Este van, este van: ki-ki nyúgalomba4
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdaasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag a cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körülnéz: most kapja hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.
(1-2. vsz.)

"Nem mese ez gyermek", - így feddi az apja,
(12. vsz. 1. sor)

Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s harap.
S ha elsöpör egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
(7. vsz.)

Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
(3. vsz. 3-4. sor)

Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
(5. vsz. 3-4. sor)

Egyszer volt özönvíz, mióta a világ;
Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;
Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:
Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.
(I., 1. vsz.)

Álmaim is voltak, voltak...
Óh, én ifju álmaim!
Rég eltüntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Az az ábránd - elenyészett;
Az a légvár - füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ - nincs sehol!
(5. vsz.)

Nem azé a madár, aki elszalajtja,
S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
(4.vsz. 3-4.sor)

Mért vijjog a saskeselyű?
Mért szállong a turul s ölyű,
Hadintéző, baljós madár,
Széles Dunának partinál? -

Azér' vijjog a keselyű,

Azér' szállong turul s ölyű,
Mert holnap ilyenkor, halott,
Százezrivel fog veszni ott.
(1)

Boldogasszony temploma keresztjén
Török zászló lengjen vagy keresztyén?
(2. vsz. 3-4. sor)

Hosszas ebéd a török szultáné,
Hátra van még a fekete kávé;
(24. vsz. 1-2. vsz.)

Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas

Csikorog élesen

"Ki az? mi az? vagy úgy -"
"Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,

Az veri ablakod."

A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt

Budának tornyiról.

"Miért zúg a tömeg,
Kivánja eskümet?"
"A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,

Csupán a menny dörög."

(1-4. vsz.)

"Oh adj, oh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!"
"Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,

"Enyhít... mikép a sír!

(14. vsz.)

Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.

Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

(1. vsz.)

Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.

Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

Öltözetjét rendbe hozza,
kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja,
Nehogy azt higgyék: megbomlott.

Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

(8-9. vsz.)

És ez így megy évrül-évre,
Télen nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.

Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.

(24. vsz.)

Szilágyi
Örzsébet
Levelét megírta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesírta.

Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:
(1-2. vsz.)

"Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat."
(11. vsz.)

"Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála meg
A levél
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!"
(17-18. vsz.)

Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(1. vsz. 3. sor)

Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
(2. vsz. 1-2. sor)

De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az "Egy gondolat"
(3, 1. vsz.)

Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! -
(23. vsz.9)

Ködbe vész a napsugára,
Vak homály ül bércen-völgyön.
Bor vitéz kap jó lovára:
"Isten hozzád, édes hölgyem!"

Vak homály ül bércen-völgyön,
Hűs szél zörrent puszta fákat.
"Isten hozzád, édes hölgyem!"
Bor vitéz már messze vágtat.
(1-2. vsz.)

Felhőbe hanyatlott adrégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas? szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszület.
Zsibongva hadával a völgyben alant

Ali győzelem-ünnepet űlet.

(1-2. vsz.)

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,

Ki miatt lőn ily kora veszte!

(19. vsz.)

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép,
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
(1-5. vsz.)

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"
(14-17. vsz.)

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez ige hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."
(21-23. vsz.)

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -
(27. vsz.)

Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom,
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
(1.vsz. 1-4. sor)

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom;

Éreztük, amint e föld szíve rezdül

És átvonaglik róna, völgy, halom.

Az első hír, midőn a szót kimondta,

Önnön hangjától visszadöbbene;

Az első rémület kétségbe vonta:

Van-é még a magyarnak istene.

(1)

Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomul,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,

Amint időben, térben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!

Nem mindenestül rejt a cenki sír;

Oszlásodat még a család síratja -

Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...

Mi fölkelünk: a fájdalom vígasztal:

Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:

Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,

Van élni abban hit, jog és erő!

(24-25)

Pihenni már. - Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
fejem fölött kétélü bárd...

Tovább! tovább!

(1. vsz.)

Szegény zsidó... Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:

Tovább! tovább!

(11. vsz)

Hallottad a szót: "rendületlenül -"
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevűl,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!
(1. vsz.)

Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!
(7. vsz. 5-6. sor)

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
(6. vsz. 1-2. sor)

Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közűlünk még talán nem egy:
De szállva, ím elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
(7. vsz. 5-8. sor)

"Költő hazudj, de rajt ne fogjanak"
(8. vsz. 6. sor)

Győzz meg, hogy ami látszik, az való:

Akkor neved költő lesz, nem csaló,
(10. vsz. 1-2. sor)

Itt a különbség: hogy e látszatot

Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
(11. vsz. 1-4. sor)

Csip-csup igazzal nem törődöm én.
(18-19. sor)

Nem a való hát: annak égi mássa

Lesz, amitől függ az ének varázsa:
(17. vsz. 1-2. sor)

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt írva találtam.
(I. 1. vsz.)

Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca;
Isten a jó tettet jóval koronázza!
(I. 24. vsz. 3-4. sor)

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.
(VI. 1-2. vsz.)

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!
(VI. 27. vsz.)

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pőrölyje világnak!
(IX. 35. vsz. 1-2. sor)

Szülőhelyem, Szalonta,
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.

Az beszélik, rendjelt kaptam -
Nem vetettem, mért arattam?
(1)

Kis keresztem
Hogy szereztem?

Feleljétek ezt, ha kérdik:
Elkopott a lába térdig.
(6)

És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
"No hát, no!" így kiált, "én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!"
(7)

Isten veled, jobb részem arany álma!
Hű Toldi, Csaba, isten veletek!
Oly messze a cél, oly magas a pálma!
(17, 1-3. sor)

Az élete már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon'...

Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:

S egy a lelkem!

Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:

Hogy' áll orra

Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, -

Félreálltam, letöröltem.
(1-4. vsz.)

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,

Mely sajátom;

Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...

Ennyi volt csak;

S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(12-15. vsz.)

Így - vézna ügyetlen testi dologra -
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe' szántván sorokat,
Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.
(5. vsz.)

Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fal közt.
(1. vsz.)

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;

Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

(1. vsz.)

Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.

(2.vsz. 3-4. sor)

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez

Ha jő a halál;

(1. vsz. 1-3. sor)

Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten

Adta mondanod,

Bár puszta kopáron

- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.

(7. vsz.)

Hogy reméltük! s mint csalódánk!

És magunkban mekkorát!...

Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;

Így bukásunk lelki vád.

(5. vsz.)

Mennyi szájhős! mennyi lárma!

S egyre sűllyed a naszád;

Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen a hazát.

(7. vsz.)

A tölgyek alatt

Szeretek pihenni,

Hova el nem hat

Város zaja semmi.

Zöld lomb közein

"Áttörve" az égbolt

S a rét mezein

Vegyül árny- és fényfolt.

(1. vsz.)

A tölgyek alatt

Im meglep az alkony,

Hűsebb fuvalat

Zörög át a parkon;

Felhők szeme rebben;

Hazasietek,

Jobb ott, melegebben,

ki vén, ki beteg...

A tölgyek alatt

vágynám lenyugodni,

Ha csontjaimat

Meg kelletik adni;

De, akárhol vár

A pihenőhely rám:

Egyszerűen bár,

Tölgy lenne a fejfám!

(7-8. vsz.)

Légy, ha bírsz, te "világ-költő!"

Rázd fel a rest nyugatot:

Nekem áldott az a bölcső,

Mely magyarrá ringatott;

(4. vsz. 1-4. sor)

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"

É skártya perdül, kártya mén;

Bedobta... Késő visszavenni:

Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

(1. vsz.)

Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.

(20. vsz.)

Vörös Rébék általment a

Keskeny pallón: most repül;

Egy varjúból a másikba

Száll a lelke, vég ne'kül;

S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.

Hess, madár!
(13. vsz.)

A radványi sötét erdőben

Hallva találták Bárczi Benőt.

Hosszu hegyes tőr ifju szivében;

"Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!"

(1. vsz.)

Állata őrzeni négy alabárdost:

"Lélek az ajtón se be, se ki!..."

"Hátha az anyja, szép huga már most

Jönne siratni?" - "Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve szegi!"

(3. vsz.)

Mindenki gyanús nekem, aki él!

(7. vsz. 5. sor)

"Jöjjön utolszor szép szeretője,

Titkos arája, Kund Abigél!"

(11. vsz. 1-2. sor)

"Egyszer volt egy leány,

Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!"
(16. vsz. 3-5. sor)

A tölgyek alatt

Sokat űltem másszor,

De meg is bántam

E hibámat százszor:

Jutott nekem érte

Keserű falat;

Dehogy űlök többé

A tölgyek alatt!

(1. vsz.)

A tölgyek alatt -

Beteg-é vagy alszik? -

Nem oroszlány - de

Szuszogása hallszik:

Nosza, rugjuk főbe,

Bármily fenevad,

Hogy holtra gebedjen

A tölgyek alatt!"

(13. vsz.)

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ősi hírnevének,
Hej! csak úgy böngész már valamit - mesének.

Engem is a bánat megviselvén zordul,

Vígaszért hő lelkem a multakba fordul;
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.

Toldi jut eszembe, kiről, még ifjonta,
Játszi elmém könnyű énekét elmondta;
Egyszerű az ének, rajta semmi dísz tán,
De a szívből fakad melegen és tisztán.

Oh! ha - nem a hírért, nem a dicsőségért,

Nem, hogy a világnak üssek vele cégért,
De hogy a dallásban lelkem átifjodjék -
Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!
(I. 1-2)

Nincs már széna, nincsen abrak,
Édes munkám, tűzbe csaplak!

Nyolcvan év
Ritka szép;
Hetven év
Jó, ha ép;
Hatvannégy esztendő:
Untig elegendő.

Mi vagyok én? Senki Pál,
Egy fájó gép, mely pipál.

Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engemet a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.