A szentimentalizmus Magyarországon 1780—1800 között jelentkezik, a lírában és egy-két kiemelkedő regényben, ez utóbbiban erős társadalmi töltéssel: az elpanaszolt boldogtalanság legfőbb oka nálunk a feudális elmaradottság.
Kármán József (769—1795) író és szerkesztő, a felvilágosodás képviselője, a magyar nemzeti kultúra úttörője. A Fanni hagyományai c. regénye (a műfaj ekkori nevén: "beszély"-e) a szentimentális regényirodalmunk első számú képviselője (1794). Az Urania az első pesti folyóiratunk (1794-1795), a nők olvasóvá nevelésével, az anyák érzelemvilágának fejlesztésével igyekezett a hazai műveltség jövőjét megalapozni.
Vitkovics Mihály, Kazinczy pesti híve levélregényt is írt A költő regénye (1820 körül, megj.: 1879) címmel, saját érzelmeinek sablonos ábrázolása. Verseiben a klasszicizmus mellett, a népiességgel párban az életszerű érzelemkifejezés is felcsillan.
Kazinczy Ferenc a Gessner' Idylliumai c. kötet lefordításával és kiadásával (1788) sokat tett a klasszicista-szentimentalista költészet népszerűsítéséért. Levélregénye hasonlóan érzelmes tónusú, a német Kayser műve nyomán készült átdolgozás: Bácsmegyeynek öszveszedett levelei (1789).
Eötvös József fiatalkori verseiben a filantróp érzelmesség dominál. A karthausi c. regénye (1839—1840) napló formában megírt vallomásregény ("beszély"), szubjektív-bensőséges stílussal íródik, de tartalmában már a romantika is jelentkezik.
A lírában az első számú szentimentális költőnk "Himfy", azaz Kisfaludy Sándor (1772—1844). Az 1801-ben megjelenő verseskötete (Himfy' szerelmei címmel, a szerző neve nélkül) epikus énekekből és lírai dalokból áll, a magyar irodalom első országos sikere, és megteremti a magyar versirodalom olvasótáborát. Az itt kialakított Himfy-strófát több kortárs és költőutód is átvette. Levélregényt is írt Két szerető szívnek története címmel, valamint idilleket a magyar falu életéről, továbbá drámákat és érzelmes-hazafias regéket (Regék a magyar előidőkből, 1807), megteremtve a magyar irodalomban a várromantikát. Kisfaludy Károly testvérbátyja volt.
Dayka Gábor (1769—1796) papnövendék, majd világi tanár, a reménytelenség expresszív kifejezője. Szerelmi idilleket is költött.
Ányos Pál (1756—1784) pálos papköltő, versei között szentimentális tónusúak is vannak. Elégikus költeményekben panaszolja az elmúlás fájdalmait, pályája végén pedig érzelmes dalformát alakít ki, a betegség és a magányérzet kifejezésére.
Batsányi János (1763—1845) költeményeiben barokk és rokokó hatás után erősebb a klasszicizmus, de ezen is túllépve, irodalmi pályájának csúcsán a nemzeti identitás, a forradalmiság kifejezésének lehetőségeit keresi, az intenzív belső élmények versbe foglalására törekszik, Kisfaludy Sándor nyomdokaiban.
Földi János (1755—1801) Fazekas Mihály debreceni pályatársa volt. Verstani, nyelvtani és növénytani munkássága jelentősebb, mint költészete; emebben az érzelmesség érvényesül.
Ráday Gedeon (1713—1792) Ráday Pál fia, a rímes-időmértékes verselés (a "Ráday-nem", más néven "nyugat-európai" verselés) meghonosítója. Irodalomszervező; a saját lírája erősen érzelmes.
Szentjóbi Szabó László (1767—1795) költő, drámaszerző és a magyar regény egyik első írója. Verseiben a debreceni diákköltészet, a rokokó és a szentimentalizmus is hat. Ígéretes tehetség volt, a Martinovics-összeesküvésben részt vett, börtönben halt meg.
Verseghy Ferenc (1794-ig Verseghy, 1757—1822) kiemelkedő nyelvész, a magyar anyanyelvi kultúra apostola. Versstílusában barokk, klasszicizmus és szentimentalizmus ötvöződik.
Csokonai Vitéz Mihály költői pályáján a szentimentalizmus elsősorban nagyszabású költeményekben, A tihanyi ekhóhoz (1796, 1803) és A Magánossághoz (1798) c. elegiko-ódáiban jelenik meg, valamint a Lilla-szerelmet búcsúztató A Reményhez c. versében (1803).
Kölcsey Ferenc első költői korszaka — a klasszicizálás mellett — az érzelmesség jegyében alakult, ennek jele pl. az Elfojtódás c. verse (1814).
Bajza József részint az Ottilia c. alkotásával képviseli a szentimentalizmust, de főként az ő nevéhez, saját verseihez és szerkesztői tevékenységéhez kötődik az elsősorban szentimentális jellegű "almanachlíra", amely még a XIX. század végén is divatos.