A romantika a XIX. század meghatározó művészeti irányzata és stílusa, sőt egyben világszemlélete és életérzése is. Középpontjában a szabadságeszme, a teljesség iránti vágy és az egyén önkifejezése, önérvényesítése áll. Hátterében a felvilágosodás racionalizmusa, a francia forradalom megrendítő élménye, az ipari forradalom és a polgárosodás távlatot nyitó vagy távlatvesztő, kiábrándító hatása sorható fel.
Az irányzat nevének előzménye a "roman", a középkorban a népnyelven írt elbeszélő művek műfaja. A romantika közvetlen előzménye a "preromantika", elsősorban a szentimentalizmus, valamint a német "klasszika" és a "Sturm und Drang".
A kultúrtörténet egyik új keletű felfogása szerint a modern művészet, sőt általános kultúra (a napjainkban is tartó korszak) a romantikával kezdődik, amely érzékeli a hagyományos világkép elavultságát, lebontja a tradíciókat, és új perspektívák kialakítására vállalkozik.
A romantikus, azaz felfokozott életérzést a távlat, a változás lehetősége határozza meg: az egyik változata a reményvesztettség, a csalódás, a világfájdalom (a "spleen"); a másik a forradalmi optimizmus, a kitörő életöröm.
Időben a romantika a XVIII. század utolsó éveiben alakul ki. Nyugat-Európában az első virágkora a XIX. század első évtizedeire esik, a második tetőzése — főképp a regényirodalomban, a képzőművészetben és a zenében, de már a realizmussal és a klasszikus modernség irányzataival párhuzamosan — az egész kontinensen a századvégig is eltart.
A romantikát az eszményítés vezérli; a romantikus alkotás az eszméket sugározza, elsősorban a szabadságot. A személyes vonások, a belső tartalmak, így az érzelemvilág kifejeződése is a romantika jellegzetes feladata. A nemzeti karakter szerepe is jelentős, a romantikában felértékelődnek a helyi és a korra jellemző sajátosságok. A romantika érdeklődik a nemzeti múlt, kiváltképp a középkor (a nemzeti kultúra gyökere), a népi hagyományok, valamint az egzotikus kultúrák iránt. Nagy szerepet kap a művekben az érdekesség, a kaland, a mese, az álom, a fantázia, a mitológia és maga a szépség.
A szövegek nyelvére mindenek előtt az erős líraiság nyomja rá a bélyegét.A szabad önkifejezés egyedi, szabálytalan, olykor töredékes műformát eredményez. Ismét jellemző (a barokkra emlékeztetően) a monumentalitás, a zeneiség, a festőiség és az ellentétezés. A romantikára jellemző hangnem a pátosz, a humor és az irónia is. Az esztétikai minőségek keveredhetnek, pl. a rút és a fennkölt. A műfajok határai is elmosódnak vagy teljesen megszűnnek; a líraiság mindenütt átható jelenség. A lírai műfajok közül gyakori az érzelmes dal és az elégia, de a legjellemzőbb a szélsőséges hangulatváltozású rapszódia. Emellett a komplexitás is jellemző, pl. Wagner monumentális zenedrámáiban vagy a romantikus világdrámákban (pl. Goethe: Faust).
Az irodalomban is elmosódnak a hagyományos műfaji határok, ill. kevert típusok jönnek létre. Sajátosan romantikus műfaj azonban a regény, nemzetközi nevén a "roman", amely magának az irányzatnak is kölcsönözte a nevét. A romantikus regény számos változata születik meg: a történelmi regény, a kísértetregény (Angliában a "Gothic novel"), a rémregény, a fantasztikus regény, a detektívregény, a meseregény, valamint a verses regény.
A romantikában a művész és a társadalom kapcsolata is szélsőséges változatokat eredményez. Megjelenik a "vátesz", a jövőbe látó, isteni útmutatást követő népvezér is, de a magányba húzódó, a világtól elvonult alkotó is. A romantika egyik előfutára Blake (William, 1757—1827); profetikus, látomásos költői világot teremtett már a XVIII. században.
A romantika — a közvetlen és erőteljes hatásokra törve — széles közönséghez szólt, de ez együtt járt a művek minőség szerinti erőteljes polarizációjával. A romantika korában erősödik meg Európa-szerte a közkultúra, és kezd milliók, tízmilliók tömegkultúrájává alakulni. Jellegzetes példa a német nyelvterületről: a jelentős művek (pl. Goethe drámái) csak az értő kevesekhez szólnak, a tömegek azonban a harmadrangú Kotzebue (August, Friedrich Germanus, 1761—1819) színdarabjaira váltanak jegyet.
A romantika először a német és az angol művészetben fejlődött ki.
A német kultúrában a klasszicizmusból a romantikába való átmenet szerves volt a "klasszika" révén. A gyökerek már Hölderlinnek a klasszicizmus és a romantika határán kialakuló költészetében is megjelennek. Goethe teremti meg az "élményköltészet" romantikus változatát: a vers a szubjektív élmény áttételes, sejtelmes, ezoterikus kifejeződése (pl. a Vándor éji dala c. verse, Wanderers Nachtlied, 1780). Goethe főműve, a Faust a korlátjai közül kilépni szándékozó emberről szól; Szerb Antal épp erre alapozva határozza meg a romantika lényegét: "a végtelenbe törő fausti akarat". Schiller életműve szintén kötődik a romantikához, hiszen Goethe szerint az ő "minden művén a szabadság eszméje vonul keresztül."
A századfordulón Weimar mellett Jéna a német kultúra centruma. A jénai egyetem tanítványa a kor számos kiemelkedő szellemisége, ők 1798-ban Berlinben jelentkeznek az Athenaeum című folyóirattal. A két Schlegel testvér közül August Wilhelm Schlegel (1767—1845) költő, kritikus, műfordító és esztéta. Karl Wilhelm Friedrich Schlegel (1772—1829) író, nyelvész és esztéta dolgozza ki a romantika elméletét. A latin nevű német Novalis (eredetileg Friedrich von Hardenberg, 1772—1801) az álom és a fantázia képeinek megörökítője; nyelvi találmánya a kevert formájú szöveg, amelyben a vers ritmikus prózával váltakozik. Az érzékenység magas fokú kultusza hatja át a Himnuszok az éjszakához c. különös művét (1800).
Egy másik német testvérpár, a két nyelvész és irodalomtörténész, Jakob Grimm (1785—1863) és Wilhelm Grimm (1786—1859) a német mesekincs és az ógermán mitológia összegyűjtésére vállalkozik, ezzel a világirodalom számára is példát mutatnak. Ők teremtették meg a germanisztikát is.
Kleist (Heinrich von, 1777—1811) író és drámaszerző, Rousseau követője volt. Drámáiban Szophoklész, Shakespeare és Goethe dramaturgiájának szintézisét igyekezett kialakítani. Összetett minőségek, bonyolult értékcsoportok harcát vitte színpadra; jellegzetes témaköre az emberi integritás. Kiemelkedő vígjátékai: a Heilbronni Katica vagy a tűzpróba (Das Kätchen von Heilbronn oder die Feuerprobe, 1810) és Az eltört korsó (Der zerbrochene Krug, 1811). Terjedelmes elbeszélése a Kohlhaas Mihály (Michael Kohlhaas, 1810), a személyes sérelmében a világ ellen forduló hős tragédiájáról. (Ez a mű több átírásban is tovább él, pl. a XX. században Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja c. drámájában, továbbá Doctorow Ragtime c. regényében, ill. az ez utóbbiból készült Milos Forman-filmben.)
Hoffmann (Ernst Theodor Amadeus, 1776—1822) a nyárspolgár és a művészet konfliktusát ábrázolja Az arany virágcserép c. regényében (Der Goldene Topf, 1815); a témát majd Thomas Mann veszi át a XX. század elején.
A romantika Angliában sem a klasszicizmus ellenében alakult ki, hanem azt magába foglalva. Az angol romantika — a némettel egy időben — szintén 1798-ban lépett a színre, a Lírai balladák című kötettel (Lyrical Ballads). A kötet szerzőpárja az első romantikus generáció két vezéralakja Wordsworth (William, 1770—1850) és Coleridge (Samuel, 1772—1834). A valóság és a fantasztikum közti kapcsolat művészi kifejezésére vállalkoznak, a realitás felől, ill. a képzelet felől indulva.
A második angol romantikus költőnemzedéket három egyéniség képviseli. Világlátásukat a megváltozott európai történelmi helyzet (1815-től a Szent Szövetség uralma) jelentősen befolyásolta.
Byron (George Gordon Noël, Lord, 1788—1824) főúri származású költő, a szabadságeszme harcosa. Írt szatirikus verseket Pope modorában, monumentális drámákat az egyetemes emberi létről: Káin (Cain, 1821), Manfréd (Manfred, 1817). Hírnevét a Childe Harold zarándoklása (Childe Harold's Pilgrimage I—II., 1812) c. elbeszélő költemény teremtette meg, ennek főhőse — a költő alteregója — bejárja csaknem egész Európát, lelkét a világfájdalom ("spleen") járja át; ezzel megszületett a "byroni" hőstípus. A Don Juan (1819—1824) c. befejezetlen, ironikus alaptónusú verses regényében a nőfaló hős is kiábrándultságot hordoz magában. Byron a verses epikában a nyolcsoros (stanza, ottava rima) formát alkalmazza, ill. teszi divattá. Jellegzetes hangneme a rejtett gúny.
Shelley (Percy Bysshe, 1792—1822) szintén előkelő származású költő, a forradalom és az emberi szabadság lelkes híve, magas hőfokú versek költője. Kiemelkedő alkotása az Óda a nyugati szélhez (Ode to the West Wind, 1819) című szonett-ciklusa.
Keats (John, 1795—1821) az angol romantika polgári képviselője. Az antik kultúra szerelmese, a szépségeszmény megszállottja. Verseit képek és érzelmek kavalkádja, ill. a misztikum uralja. Legutolsó nagy ódái a legjelentékenyebbek, köztük az Óda egy görög vázához (Ode on a Grecian Urn, 1819).
Scott (Sir Walter, 1771—1832) a modern történelmi regény atyja. A cselekményben a kiemelkedő történelmi személyiségek sorsa és tevékenysége mellett a népéletet is részletesen ábrázolja. A nyelve kevésbé romantikus. Első nagy sikere a Waverly (1814), a leghíresebb regénye az Ivanhoe (1820).
Brontë (Emily Ellis Bell, 1818—1848) egykönyves írónő. Az Üvöltő szelek (Wuthering Heights, 1847) az emberi szenvedély viharait festi le, az embergyűlölet kialakulását és következményeit jeleníti meg. A visszaemlékezések technikájával a szerző megújítja a hagyományos epikát, és előre mutat a XX. századi modern ábrázolásmódok felé.
Dickens (Charles, 1812—1870) regényeinek tárgya — realista célzattal — maga az angol társadalom, de annak főként a legsötétebb zugai. A realisztikus kezdés után a befejezés jobbára romantikus, váratlanul happy end jellegű; az író mintegy megelégeli a teljesen kilátástalan helyzetbe jutó hőse szenvedéseit, és boldogsággal jutalmazza. Pl.: Twist Olivér (Oliver Twist, 1838) és Copperfield Dávid (David Copperfield, 1850).
A bűnügyi irodalom is a romantika szülöttje. A detektívnovella atyja Poe (Edgar Allan, 1909—1849), A Morgue utcai gyilkosság (The Murder on the Rue Morgue, 1841) c. írásával. Más művei is a fantasztikum és a rejtélyes, bizarr pszichikai élmények körében születnek, pl. A holló c. költeménye (The Raven, 1844). A bűnügyi regény megteremtője Doyle (Sir Arthur Conan, 1859—1930), állandó detektívhőse Sherlock Holmes. A legjobb alkotása a műfajban A sátán kutyája (The Hound of Baskervilles, 1902).
A francia romantika politikai-közéletű töltéssel bírt, és a Napóleon korában megerősödött klasszicizmussal szemben fejlődött ki 1820 táján.
Előfutárként Mme de Staël (bárónő, Anne-Louise Germaine Necker, 1766—1817) lépett fel — külföldön, száműzetésben — először a klasszicizmus bírálójaként Az irodalomról c. tanulmányával (De la littérature, 1800). Az ő nevéhez fűződik a romantikus "személyes regény" ("roman personel") kialakulása is.
Franciaországban Lamartine (Alphonse-Marie-Louis Prat de, 1790—1869) Költői elmélkedések c. verseskötete (Méditations poétiques, 1820) jelenti a romantikus szépirodalom színrelépését. A kötet leghíresebb verse A tó (Le Lac).
Hugo (Victor, 1802—1885) a francia romantikus irodalom vezéralakja. Az Hernani c. darabjának botrányos bemutatója (1830) a romantika átütő diadalát hozta; ekkor azért tört ki verekedés a közönség két tábora között, mert a borzongató lovagdráma tartalma is, formanyelve is teljesen idegen volt a hagyományhoz ragaszkodók számára. Kiemelkedő nagyregényei: A párizsi Notre-Dame (Notre-Dame de Paris, 1831) és A nyomorultak (Les Misérables, 1862).
A romantikus francia költészet filozofikus ágát képviseli Vigny (Alfred de, 1797—1863), a világfájdalmas vagy népdalszerű tiszta lírát és a lélekelemző drámát pedig Musset (Alfred de, 1810—1857).
A népszerű romantikus próza alkotója Sue (Eugène, 1804—1857), jellegzetes munkája az érdekességekre, izgalmakra rámutató Párizs rejtelmei (Les Mystères de Paris, 1842). Népszerű írónő volt Sand (férfinéven George Sand, eredeti neve Aurore Dupin, 1804—1876), a nők érzelmi egyenjogúságának hirdetője. Legértékesebb regénye a Mauprat (1837). Az idősebb Dumas (Alexandre, 1803—1870) a végletes romantika írója, történelmi kalandregényekkel szerzett világsikert: Három testőr (Les trois Mousquetaires, 1844), Gróf Monte-Christo (1845) és Fekete tulipán (La tulipe noire, 1850). A fia, ifjabb Dumas (Alexander, 1824—1895) még felszínesebb műveket írt; a Kaméliás hölgy c. színműve (Dame aux camélias, 1848) világsiker lett, az erkölcsös kurtizán színpadra állításával.
A romantikából indul el a későbbi művészi törekvések jó néhány vezéralakja, pl. az utóbbparnasszistává levő Gautier (Théophile, 1811—1872), továbbá pl. a majdan realista Stendhal és Balzac is.
A romantika Kelet-Európában sajátos színezetet kap: a feudalizmus felszámolásában, a nemzeti függetlenségi törekvések megszólaltatásában vállal a művészeten túlmutató szerepet. Emellett a népiesség beemelése, az irodalmi nyelv megújítása is a romantika feladata. A térség csaknem valamennyi kultúrájában egy-egy legendás költő-vezér áll az irodalom — és egyúttal a politika — középpontjában, pl. a lengyel Mickiewicz (Adam, 1798—1855) és a bolgár Botev (Hriszto, 1849—1876).
Az orosz irodalomban a romantika kora hozza el a nemzeti — és egyben európai jellegű — kultúra kibontakozását.
Puskin (Alexandr Szergejevics, 1799—1837) mindhárom műnemben alkotó költő-író, az orosz irodalom első világirodalmi rangú alakja. Jelentős romantikus elbeszélő költeménye A bahcsiszeráji szökőkút (Bahcsiszarajszkij fontan, 1823), népies elbeszélő költeménye a Ruszlán és Ludmilla (Ruszlan i Ljudmila, 1820), prózai elbeszélése A pikk dáma (Pikovaja dama, 1833), színműve a Borisz Godunov (1825). Főműve, a Jevgenyij Anyegin c. verses regény (Anyégin Eugén, 1823-1830) a fölösleges ember enervált, széteső személyiségét állítja középpontjába; egyúttal a teljes orosz élet enciklopédiáját is az olvasó elé tárja. A romantikus életvezetés kritikáját is tartalmazza, fő vonásaiban már realista alkotás.
A norvég drámaíró, Ibsen a megkésett romantika képviseletében alkotja első műveit 1860 táján, ez után lesz a realista és szimbolista dráma kiemelkedő alkotója.
Az eltűnéssel fenyegetett népi kultúra értékeinek összegyűjtése, feldolgozása szintén a romantika feladata volt. A népmesekincs gyűjtője és világhíres feldolgozója — a Grimm testvérek mellett — a dán Andersen is (Hans Christian, 1805—1875). A német népköltészetet Brentano (Clemens, 1778—1842) gyűjtötte. A német lírikus Heine (Heinrich, 1797—1856) egyéni szemléletű és hangvételű költészete a német népdal elemeire épül.
A romantikus ifjúsági kalandregények egyik típusa — a Robinson Crusoe örökében — az szigetregény, népszerű alkotói a XIX. század második felében a francia Verne (Jules, 1828—1905) és az angol Stevenson (Robert Louis, 1850—1894).
A fantasztikus regényirodalom atyja szintén Jules Verne.