A romantika Kelet-Európában sajátos feladatkört teljesít: a nemzeti törekvések kifejezését, a népiesség érvényre juttatását, valamint újszerű énszemlélet kialakítását. Emellett az irodalmi nyelv megújítása, sőt esetleg még a kialakítása is a romantikára hárul Kelet-Európa egyes országaiban.
Magyarországon a romantika egyes tartalmi jegyei már a XIX. század első éveiben jelentkeznek, de átütő érvényesülése a magyar irodalomban csak 1817 körül következik be, elsősorban Kölcsey nevezetes fordulatával.
A nemzeti törekvések már 1780—1790 között, II. József politikájának ellenhatásaként felerősödtek, és főként az 1790-től kibontakozó nemzeti drámairodalmunkban kaptak hangot, pl. Kisfaludy Károly és Katona József révén. Az ő életművük egészében azonban még nem része a romantikának.
Kisfaludy Károly (1788—1830) költő, drámaíró, az 1820-as évtized magyar irodalmának vezéralakja. Nemzeti tárgyú drámája a Tatárok Magyarországon (1809), de ennek felszínes hazafiaskodását maga a szerző ítélte el a legerősebben, néhány év múlva. Az Aurora c. zsebkönyve (1821—1832) a magyar irodalmi élet megszervezésének fontos eszköze, eleinte az almanachlírának teremtett fórumot, idővel azonban már a romantikus irodalomnak is. A Mohács című költeménye (1824) a romantikus líra egyik legjellegzetesebb darabja.
Katona József (1791—1830) költő, nemzeti drámánk megalkotója. A Bánk bán (1814, 1819) történelmi tárgyú, nemzeti és egyben magánéleti tragédiát ábrázol, a bonyolult konfliktusrendszert az erkölcsiség szintjére is felemeli. A végső megoldást a részérdekeken, sérelmeken felülemelkedő, nemzeti egységet és általános szabadságot biztosító nemzeti uralkodó szolgáltatja. A mű a korabeli érzelmes-fordulatos drámák anyagára (összeollózott szövegekre) épülve is szerves egységet képez, akció és dikció egymással kölcsönhatásban áll benne. Az eszmények védelmében, illetve megvalósításáért folyó küzdelmet ábrázolja, nemzeti létünk sorskérdéseit vizsgálja, a magas fokú feszültséghez igazodó nyelven: a Bánk bán már a romantika vonulatához is sorolható.
A magyar történelem kezdeteit megörökítő nemzeti eposz a magyar romantika jellegzetes alkotása. Több kezdemény (pl. Pálóczi Horváth Ádámé, Csokonaié Vitéz Mihályé) után Vörösmarty írja meg honfoglalásunk elbeszélő költeményét (Zalán futása, 1825), de más, kisebb kaliberű szerzők még az 1830-as években is jelentkeznek hasonló tárgyú hőskölteményekkel.
A magyar romantikus irodalom legnagyobbjai: Kölcsey és Vörösmarty.
Kölcsey Ferenc (1790—1838) költő, politikus, bölcselő, a magyar irodalomkritika úttörője. Kazinczy hatására a klasszicizmus híveként kezdi pályáját, részt vesz mellette a nyelvújítás küzdelmeiben is, Berzsenyit romanticizmusa miatt megbírálja (1817), de még ugyanebben az évben (a "lasztóci levelek" tanúsága szerint) elfordul Kazinczy klasszicizmusától. Lírai versei eleinte a népiesség és a szentimentalizmus jegyeit viselték magukon, 1820-ra azonban Kölcsey már Berzsenyi gondolatkörében és stílusában a romantika költője (Rákóczi hajh..., 1817; Rákos, 1821; Hymnus, 1823). Filozófusként, közéleti szereplőként írt prózai műve a Nemzeti hagyományok c. tanulmány (1826), ebben a nemzeti irodalom fejlesztését szorgalmazza, és az alapokat "a köznépi dalokban" találja meg. Költeményei a reformkor válságairól tanúskodnak (Zrínyi dala 1830-ból, Zrínyi második éneke 1838-ból), illetve a cselekvő hazafiság eszméit hirdetik (Huszt, 1831). Színi bírálataiban a drámát a nemzettudat formálójának tekinti.
A "romantikus triász" tagjai: Vörösmarty, Bajza és Toldy. Ők a Kisfaludy Károly köré szerveződő Aurora-körből emelkedtek ki, és a liberális szellemű Athenaeum körét vezették.
Vörösmarty Mihály (1800—1855) megszülető nemzeti kultúránk első vezéralakja, a magyar romantika legnagyobb költője. Szerteágazó tevékenységével a magyar művészet és tudomány kibontakozását minden lehető módon szolgálta: költő mindhárom műnemben, kritikus, lapszerkesztő, műfordító és akadémikus nyelvtudós. A hősi epikában eposzt (Zalán futása 1825), valamint elbeszélő költemények sorát alkotta. A hazafias politikai líra virágkorát az ő művei képviselik (pl. Szózat, 1836; Gondolatok a könyvtárban, 1844; Előszó 1850). Romantikus mesejátéka filozofikus tartalmakkal a Csongor és Tünde (1830). Művészetének középpontjában a boldogságkeresés és a hazaszeretet áll. Vezéreszménye volt a rendületlen hűség és az alkotó hazafiság. A magyar nyelvet a hangulatok széles skálájának kifejezőjévé fejlesztette. Újszerű képek, képzettársítások, látomások jelennek meg műveiben, a reális elemek kozmikus elemekkel is kapcsolódnak. Verseinek hangzásvilága is rendkívül gazdag és kifejező.
Bajza József (1804—1858) szerkesztő, szentimentális dalköltő, színikritikus és irodalomszervező. Toldy Ferenc (1805—1875) "irodalomtörténet-írásunk atyja", romantikus szemléletű kritikus. A népiességet bírálja.
A magyar epika a romantika korában lesz nagykorú. A XVIII. században még csak fordítások, ill. idegen minták után születő könyvek kerülnek az olvasók kezébe heroikus-gáláns, ill. népies, érzelmes vagy rokokó stílusban. Az első eredeti regényünk Dugonics András (1740—1818) történelmi tárgyú kulcsregénye, az Etelka (1788). A valódi magyar történelmi regény — Walter Scott követésével — báró Jósika Miklós (1794—1865) Abafi c. alkotásával (1836) születik meg, a színhelye Erdély, az ideje Báthori Zsigmond kora (a XVI. század vége). Báró Eötvös Józseftől A karthausi (1842) szentimentális stílusú, világfájdalmas énregény, a Magyarország 1514-ben történelmi regény a Dózsa-parasztháború korából, a szerkezete bonyolult, de az ábrázolásmódban a realizmus is jelentkezik. Petőfi Sándor regénye A hóhér kötele címmel vadromantikus alkotás volt.
A modern magyar prózai kisepika a XIX. század első felében születik meg, a romantika és a realizmus különféle változataival. A nagy tömegek számára rémtörténetek, kalandleírások születnek, a népszerű publicisztika immár ontja őket. Kiemelhető Bérczy Károly (1821—1867) történeti tárgyú novelláival, Nagy Ignác (1810—1854) a Magyar titkok c. bűnügyi jellegű regényével (1845).
A XIX. századi magyar epikát átható anekdotizálás (egy érdekes tárgy színes előadása) inkább köthető a romantikához, mint a realizmushoz.
A század második felében számos kisebb jelentőségű romantikus elbeszélő tevékenykedik: Beöthy László (1826—1857), Degré Alajos (1820—1896), Pálffy Albert (1820—1897), Vas Gereben (1823—1868), Thury Zoltán (1870—1906) és Lovik Károly (1874—1915). A drámában a népszínmű és a könnyeden szórakoztató vígjáték dívik, népszerű szerző Csepreghy Ferenc (1842—1880) pl. A piros bugyelláris c. hamis romantikájú darabbal.
Jókai Mór (1825—1904) az elsőszámú magyar romantikus regényíró, a magyar olvasóközönség megteremtője, a nemzettudat kifejezője és felmagasztalója — egy válságos időszakban, a szabadságharc 1849-es elvesztése utáni évtizedekben. Kiemelkedő művei: Egy magyar nábob (1853), Az új földesúr (1862), A kőszívű ember fiai (1869), Az arany ember (1873) és A rab Ráby (1875). Műveit több szálon, hangulati váltásokkal, az ellenpontozás technikájával építi fel, bennük népies és realista elemek is szerepet kapnak. Főhősei eszményített, szélsőségesen romantikus (pozitív vagy negatív) alakok; a mellékalakjai színes és érdekes zsánerfigurák.
Kemény Zsigmond regényművészete a romantikából fejlik ki, szélsőséges szenvedélyek és eszmények által vezérelt hősök tragédiáit mondja el történelmi környezetben. A részletes lélekrajz és világszerkezet azonban a legtöbb regényét kiemeli a romantikából; a legkevésbé az Özvegy és leánya (1857) távolodik el tőle.
Mikszáth ábrázolásmódjában romantikus elemek: az eszmények kitüntetett szerepe (pl. a palóc novellákban), az érzelmesség, némely alakok egyoldalúvá formálása és idealizálása.
A magyar sajtó a XVIII. század végén születik meg, virágzása a XIX. század első évtizedeiben következik be, a szentimentális-romantikus ízlés jegyében. Az 1830-as évtizedben a legnépszerűbb sajtótermék a divatlap, pl. a Regélő, irodalmi melléklapja a Honművész.
A népiesség mint a népi irodalom (elsősorban a népköltészet) formai és tartalmi követése, ill. beemelése a szépirodalomba a romantikán belül következett be Magyarországon, de a kezdemények korábbiak.
Révai Miklós (alighanem az európai Osszián-kultusz, valamint Herder hatására) 1782-ben a népi énekek gyűjtésére szóló felhívást tesz közzé a Magyar Hírmondóban. A népies stílus megjelenik Faludi Ferenc és Orczy Lőrinckölteményeiben, Gvadányi József verses epikájában. A stílus mellett a népi szemlélet is érvényesül Csokonai Vitéz Mihály és Fazekas Mihály művészetében. A legjelentősebb gyűjtő ekkor Pálóczi Horváth Ádám (1760—1820), munkája az Ötödfélszáz énekek (1813). Kultsár István (1760—1828), a magyar kultúra úttörője a Hasznos Mulatságokban közli A köznép dalai c. gyűjtését (1818), és az irodalmi népiességet is szorgalmazza. A Bécsben élő, német nyelven író Gaal György (1783—1855) népmesei antológiát ad ki Marchen der Magyaren címmel (1822). Kölcsey Ferenc a Nemzeti hagyományok c. tanulmányában (Élet és Literatura, 1826) a nemesi és a népi irodalom kapcsolatát szorgalmazza, a német Grimm testvérek példájának hatására. Megjelennek Vörösmarty Mihály népies dalai, Czuczor Gergely (1800—1866) népdalcsokra és a kolozsvári Kriza János (1811—1875) versei. Az 1830-as évtized közepén az érzelmes-szenvelgő almanach-lírát a természetes népi hangvétel és a nemzeti szemlélet háttérbe szorítja. Az Aurorában Kisfaludy Károly is közli saját népies dalait. Pulszky Ferenc (1814—1897) Népmondák c. tanulmánya (1840) a népköltészet sok évszázados létére és egyedi értékeire mutat rá. A Kisfaludy Társaság 1841-ben esztétikai pályázat kapcsán vitatja meg a nemzetiség és a népiesség tartalmait, és évente pályázatokat hirdet (1846-ban a "nép ajkán élő" hősről szóló műre). Erdélyi János (1814—1868) átfogóan értékeli a korszerű népiességet (Népköltészetről, 1842; A magyar népdalok, 1847), és népdal-divatot teremt a műköltészetben. A népiesség beépülése a magyar nemzeti irodalomba Petőfi Sándor költészete által lett végleges tény.
A magyar népköltészet gyűjteményei ebben a korban Erdélyi János Magyar népköltési gyűjtemény, Népdalok és mondák c. munkája (1846—1848), továbbá ugyancsak tőle a Magyar közmondások könyve (1851) és a Magyar népmesék (1855). Kriza János Vadrózsák c. gyűjteménye (1863) is kivételes értékünk. Az ősi ("pogány") magyar kultúra maradványait, a legrégibb népköltészet és hiedelemvilág nyomait kísérelte meg összeszedni Ipolyi Arnold (1823—1886) a Magyar mythológia c. (1854) amatőr munkájával.
1849 után irodalmunk fő társadalmi feladata a nemzeti hagyományok ápolása és megújítása; mindebben a század derekán már jelentős szerepe kap a népiesség is. (A liberalizmus, ill. a plebejus radikalizmus a szabadságharc bukásával teret veszített.) Az 1860-as évekre kialakul a népi és a nemzeti törekvések összekapcsolásával a népnemzeti irányzat. Meghatározó szerzői Petőfi (ill. az ő szellemi-művészi öröksége, bár annak csak egy része), Arany János és Tompa Mihály. Vezető teoretikusa Gyulai Pál (1826—1909).
A népnemzeti irodalom jelentősebb szerzői a XIX. század második felében: az archaizáló Thaly Kálmán (1838—1909), a patetikus stílusú Ábrányi Emil (1850—1920), a meseíró Pósa Lajos (1850—1914), az anekdotákat gyűjtő Tóth Béla (1857—1907), a humorista Rákosi Viktor ("Sipulusz", 1860—1929), valamint a mese- és mondavilágunkat gondozó Benedek Elek (1859—1929).
Romantikus népiesség van jelen Mikszáth Kálmán, Petelei István, Papp Dániel és Tömörkény István egyes műveiben. A XIX. század végén újromantikus drámákat ír Rákosi Jenő és Dóczi Lajos (1845—1919), a népszínmű sikeres szerzője Tóth Ede (1844—1876). Ekkorra a romantikus ábrázolásmód a magyar irodalomban már háttérbe szorul, de az epika nyelvében a stílromantika divata sokáig eltart, ennek is a vezető képviselője Bródy Sándor. A népnemzeti romantikát Herczeg Ferenc (1863—1954) klasszicizálja. A népiesség a XX. században új erőre kap, pl. Móricz Zsigmond és Erdélyi József művészetében, a népi mozgalomban, majd legújabban pl. Nagy László és Kányádi Sándor költészetében.
A magyar irodalmi romantika a XIX. század számos írójának és költőjének művészetére rányomta a bélyegét, de közülük a legtöbben nem maradtak meg a romantika keretein belül. Túllépték a romantikát pl. Petőfi Sándor, Arany János, Madách Imre és Kemény Zsigmond is.
Petőfi Sándor (1823—1849) a romantikát is képviselve lépett a költői pályára, de annak szélsőséges elemeivel hamart szakított, és létrehozta saját, öntörvényű világát. A lírát a dalköltészet jegyében forradalmasította. Elutasította az érzelmes almanachlírát, és az irodalmat (is) az önkifejezés színterévé formálta. A szabadság és a természetesség érvényesítésére törekedett a költészetben, a közéletben, a politikában. A népköltészetet beemelte a nemzeti kultúrába, ezzel évtizedekre döntően meghatározta a magyar líra fejlődésvonalát. Számos verse került be a népdalok közé. A forradalom vezéralakja, a szabadságharc híve és katonája volt, utóbb mindkettőnek szimbóluma lett. Költői életművében a romantika vonulatát elsősorban a János vitéz (1845) mesevilága, a Felhők ciklus (1845—1846), a látomásköltészet darabjai (1846—1848), a forradalmi és harci versek, valamint Az apostol c. elbeszélő költeménye (1848) alkotják.
Arany János (1817—1882) költő, műfordító, elméletíró, lapszerkesztő. Irodalmi hagyományaink magas szintű összegezője, költő, műfordító. A romantika klasszicizálója, a nép-nemzeti irányzat betetőzője, a nemzeti klasszicizmus vezéralakja. A lelkiismeret poétája és megjelenítője volt, költészete az erkölcsi személyiség megteremtésének igényéből fakadt; műveinek alapmotívuma a lehetőség eljátszásának vétsége, a bűn-bűnhődés összefüggése. A műballada kiemelkedő mestere (Ágnes asszony, 1853; Szondi két apródja, 1856; A walesi bárdok, 1857), ezekben a költeményeiben az erkölcsiséget a népéletből vagy a nemzeti múltból merített tárgy példázza. A hősi nagyepikánk pótlására is vállalkozott (elkészült a Toldi-trilógia 1846-ban, 1848-ban, illetve 1879-ben; a hun-magyar trilógiából a Buda halála 1863-ban). A magyar verses regény úttörője (Bolond Istók, 1882). Elégiái, balladái révén még a romantika vonulatához illeszkedik, de objektív lírája révén a realizmus képviselői közé is sorolható. Szépirodalmi alkotásain kívül irodalmi és nyelvi tárgyú értekezéseivel, nyelvtisztító tevékenységével, folyóirat-szerkesztői munkájával, valamint a Magyar Tudományos Akadémia vezetésével is szolgálta nemzeti kultúránkat.
Tompa Mihály (1817—1868) költészete szentimentális-romantikus versekkel indul, majd tömörebb formák, letisztuló stílus válnak uralkodóvá. Legjelentősebb művei a népmonda-feldolgozások: a Népregék, népmondák c. kötet darabjai (1846). Világos után allegorikus költeményeivel a hazafiság legkorszerűbb képviselője, pl.: A madár, fiaihoz (1852).
Madách Imre (1823—1864) liberális indíttatású drámaköltő. Pályája elején érzelmes lírikus, majd tudatosan elhatárolódik a romantika formanyelvétől. Főműve Az ember tragédiája (1860), filozófiai tartalmú drámai költemény, mögötte személyes, nemzeti és egyetemes emberi válságokkal. Az eszmények, az emberi fejlődés és főképp a szabadság lehetőségeit keresi, történelmi színeken keresztül, a vallásos világnézet keretei között. A mű végkifejlete a küzdés jelentőségét, a testvériség (szeretet) eszméjét és a hit szerepét állítja reflektorfénybe. Egyéb drámai műveiből pl.: A civilizátor (1859) és a Mózes (1860).