A legelsőnek fellépő, Párizsból kiinduló avantgárd irányzat volt; az elindítója Picasso Avignoni kisasszonyok c. képe (1907). Jobbára csupán a festészet területére szorítkozott. Rövid ideig létezett, de a képzőművészetben így is megtermékenyítő hatást fejtett ki.
A név alapja a latin "cubus" ('kocka') szó: a kubista festők a valóságelemeket geometriai alapformákra egyszerűsítve ábrázolták. Elméleti hátterében Bergson áll, a teremtő értelem ideája, amely a dolgok belső szerkezetének megragadására is vállalkozhat.
A kubizmus az időbeliség új felfogását, a folyamatos idő meghódításának szándékát, az egyidejűség kifejezésének kísérleteit inspirálta. Az irodalomban, azaz az olvasmányélményben törvényszerűen uralkodó egymás utániság problémája kerül tehát ismét reflektorfénybe (vö. az esztétika történetéből például Lessing megállapításait). A valóság egyes elemeiről a szöveg — az olvasás sorrendjében — mindig egymás után közöl információkat, de az író-költő jelezheti, hogy a befogadásban ezeknek egymás mellé kell kerülniük.
A "szimultaneizmus" nyelvi eszközei: a laza mondatszerkezet, a mellérendelés és a kötőszóhiány ("aszindeton"), a montázstechnika.
Apollinaire a kubista festészet támogatójaként lépett fel a Kubista festők c. írásában (Les Peintres cubistes, 1913). Ilyen jellegű kubista eljárás figyelhető meg verseiben is (pl.: A Mirabeau-híd, Le pont Mirabeau, 1902), illetve képverseiben (Kalligrammák, Calligrammes, 1918).
Hasonló szimultán verstechnika jelentkezik Cendrars (Blaise, 1887—1961) egyes költeményeiben is; ő volt Kassák egyik fő ihletője.
Kubista verseket is írt a francia Cocteau és az orosz Burljuk is.
A magyar irodalomban a kubizmusnak számottevő jele nincs.