Az önpusztító költő költészetének központi tárgyai a szeretett haza, a falu világa, a dombok, a sztyeppék hóbuckái (Oroszország, Szülőfalum, Kékség). Eszményíti az érintetlen paraszti Oroszországot, lírájában erősen érződnek a pravoszláv vallásosság jegyei, a patriarchális idill utáni nosztalgia. A forradalmat kezdetben élteti (Pugacsov, 1921; A föld kapitánya, 1925), de hamar eltávolodik eszmekörétől, s megélénkülnek lírájában a látomásos képek (Kancafogók, 1921). Utolsó korszakában az élet és a szerelem örömeiről énekel (Perzsa motívumok, 1925), vagy a magány és a rémlátomások telítik műveit (A fekete ember, 1925).