Költői pályafutását irodalmi szalonokban felolvasott szatírákkal kezdte, amelyek félelmetes hírnevet szereztek számára, és az új irodalom szervezőjévé tették. Racine-nal együtt XIV. Lajos udvari történetírója. Az utókor a Költészettan (1674) miatt a klasszicizmus dogmatikus törvényhozójának tartotta, pedig újdonsága éppen az volt, hogy a puszta elmélet helyett szenvedélyes költeményt írt maga és nemzedéktársai védelmében. Nemzedékét tartotta a klasszikus ókor egyetlen törvényes utódjának. A romantikusok mint költőt nagyra becsülték, kiváltképpen a Szatírák és A pulpitus (1674) című komikus eposzáért.