Az orosz irodalom egyik legnagyobb alakja. Írói pályáját önéletrajzi regénytrilógiával kezdi (Ifjúságom, 1852). Novellái közül kiemelkedik a Szevasztopoli elbeszélések (1856) kötete. A Kozákok (1963) kisregénye Észak-Kaukázus népét és természetét rajzolja meg. Főművében, a Háború és béke (1865-69) című monumentális regényében benne van az egész XIX. század eleji orosz élet. A regény a napóleoni háborúk korához nyúlik vissza, abban keresve feleletet saját korának kérdéseire. Míg műve optimista hangvételű, másik nagy regényében, az Anna Kareninában (1875-77) feszült nyugtalanság és lelki zűrzavar az uralkodó elem. A társadalmi regény nagy lélektani igazsággal ábrázolja a boldogságra törekvő, de a nagyvilági élet lelketlen erkölcsének nyomása alatt összeroppanó fiatalasszony tragédiáját. A vallásos Tolsztoj a népköltészet értékeit igen fontosnak tartotta, 1875-ben adta ki Mesék című örökbecsű gyűjteményét.