Jókai mellett a XIX. századi próza legnagyobb alakja. Első nagyobb publicisztikai művében, a Korteskedés és ellenszerei röpiratában (1843) fejti ki politikai nézeteit: a reformpolitika szükségességét és a központosított állam eszményét. Az Élet és irodalom (1852-53) és a Szellemi tér (1853) című cikksorozataiban a nyelvújítás és a népiesség után a polgárosult irodalom megteremtését látta időszerűnek. Első megjelent regénye (Gyulai Pál, 1847) már mutatja regényeinek stílusát: választékos, körmondatos nyelve tájszavakat is magába foglal, s gyakran a hősök szemszögéből meséli a történetet. Regényírói munkásága az 50-es években bontakozott ki. A Férj és nő (1852) a romantikus hagyományon túl már a realizmus irányába mutat. Az Özvegy és leánya (1857) már a lélektani regénnyel rokon. Munkássága A rajongókban (1858) teljesedik ki, mely legdrámaibb alkotása, jelentős szerepet játszik benne a párbeszéd és a belső monológ alkalmazása.