Új korszakot nyitott a világirodalomban. Megteremtette a polgári dráma és a realisztikus színjátszás szintézisét, tökéletesítette az analitikus drámát. Színpada a drámatörténet ítélőszéke: „írni annyit jelent, mint ítéletet tartani önmagunk felett” – hirdette. A forradalmi múlt és a hősi ideálok kérdésével vetett számot két erősen filozofikus verses drámai költeményében (Brand, 1866; Peer Gynt, 1867). Különösen Peer Gynt alakjában testesül meg a világhódításra, önkifejezésre vágyó polgári individualizmus csődje. Társadalmi színműveiben (Babaszoba (Nóra), 1879; Kísértetek, 1881 A vadkacsa, 1884) alakul ki végleges formájában a köznapi dialógusokon és a látszólagos nyugalmat belülről szétrobbantó múlt tragikumán alapuló, jellegzetes ibseni drámatípus. Harmadik alkotói korszakát a közéleti cselekvés kilátástalansága mellett a szimbólum uralkodó szerepe jellemzi. A Hedda Gabler (1890), Solness építőmester (1892) világa a magára maradt, önkínzó hős tragikumára épül.