Itália északnyugati partvidékét a 9–8. században Kis-Ázsiából bevándorolt etruszkok foglalták el. Déli részén görög telepesek, a kettő között latin és más néptörzsek.
A Kr.e.7–5 század között az etruszkok uralma alatt állt Közép-Itália nagy része, Etruria. A hagyomány szerint Kr.e. 753-ban alapított Róma királyai 616-től 510-ig ugyancsak etruszkok voltak.Legfontosabb építészeti emlékeik (sírépítmények, kapuk, boltozatok) ezekből az időkből származnak. Az etruszk kultúrára erősödő befolyással bírt a görög, írásukat is alapvetően tőlük vették át; fejlődésük második szakaszára a Kr.e.4. században pedig a hellenista kultúra. Tizenkettes számrendszert használtak, fejlett volt a csillagászatuk és a gyógyászatuk.
Etruria mocsaras vidéken fekszik, ahol fontos feladatként utakat, hidakat, csatornákat, erődítményeket kellett építeni. Az etruszk művészetre vonatkozó ismereteink legnagyobb része azonban a sírokból előkerült leleteken alapul. Vallásukat, amely a természeti erőket megszemélyesítő istenek tiszteletében öltött alakot, fontos szerepet játszott a halottak kultusza. Ennek köszönhető építészetük és képzőművészetük ránk maradt emlékanyaga, a sírépítmények, s ezek festett és plasztikus díszítése. A kezdeti időszakban halottaikat elhamvasztották, később áttértek a csontvázas temetkezésre, s elterjedt a szarkofág is.
A síroknak több típusa ismert. A leggyakoribb a sziklába vágott; másik külső formája a kerek halom (tumulus), amelynek alsó szegélye egy magas, peremes kőfal. Ezt az utóbbi sírtípust a rómaiak is átvették.
A nagyméretű sírkamrákhoz vagy a sugarasan elhelyezett fülkékhez föld alatti folyosón keresztül lehetett eljutni. A sírkamrát vagy sziklafalba vésték, vagy sík vidékeken faragott kövekből építették, majd kapu alakú földhányással fedték. A kamra mindkét esetben a lakóház belsejét utánozta, tetőzete pedig megőrizte a faépítmények tipikus szerkezetét.
A nagyobb méretű sírkamrák mennyezetét faragott pillérekkel támasztották alá. A pillérek és oszlopok kiképzése változott az idők folyamán. Egyesek a kezdetleges dór építésrendet követték, másokon az ión művészet orientalizáló ízlésének jegyei láthatók, és használták az ión oszlopfő alapelemét, a kétoldalt kinyúló volutákat is.
Politikai hatalmuk fénykorában az etruszkok nagyon gyakran temetkeztek mauzóleumszerű, nagy kőtömbökből épített, pillérekkel alátámasztott sírokba. Ez a temetkezési mód emlékeztet néhány kisázsiai vidék sírkamráira.
A régész számára ezek a nagyméretű, föld alatti sírok néha különösen jelentősek, mert elég pontosan lehet következtetni belőlük arra, milyenek lehettek az etruszk lakóházak.
Néhány sír alaprajza arra mutat, hogy a jellegzetes etruszk lakóházban megvolt az az épületrész, amely később atriumként a római ház leglényegesebb eleme lett: egy középső, mennyezetén nyitott helyiség. A sírokban az atriumnak egy központi elhelyezésű, négyszögű helyiség felelt meg, amelyet négy vagy több pillér határolt. Ebből a teremből a sír bejáratával szembeni falon kamra vagy fülke nyílt, amely az etruszk lakásmodellben a római ház tablinumával volt azonos.
Voltak olyan sírok, ahol a tablinumnak megfelelő traktus bonyolult formát öltött. Ilyen például egy Cerveteriben (Caere) található sír, amelynek ez a része három, pillérekkel elválasztott hajóra oszlik. Ezek közül az egyik a tulajdonképpeni kamra, ennek mélyén található az ágy vagy pad.
Caere egyik archaikus sírja az i. e. 6. században épült ún. Pajzsok Sírja. Ennek három kis szobája van, mindhárom ajtaja és ablakai a központi elhelyezésű helyiségre nyílnak.
Kerek alaprajzú sírok is vannak, középütt egyetlen pillérrel. Itt a kamra falában, egymás fölé helyezve halotti urnák találhatók. Ez a sír a római mauzóleum egy másik, a császárkor első éveiben feltűnő jellegzetes típusának előzménye.
Az etruszk nép történelmének utolsó szakaszából, olyan sírépítmények is fennmaradtak, amelyek lényegében a római columbariumnak felelnek meg. A sírok alkóvjában egy vagy több szarkofágot helyeztek el. Ezek lehetnek nagyméretűek vagy urnára emlékeztető kisebbek. Mindkét típus fedelén általános az elhunyt szobra. Az alakokat fekvő helyzetben ábrázolták, de még gyakoribb volt az a félkönyökre támaszkodó, félig ülő testtartás, ahogyan az ókoriak étkeztek.
Az etruszkok kiváló építőmesterek voltak, ismerték a boltívet és a boltozatot (Cloaca Maxima), amelyeknek nem voltak ugyan feltalálói, de rendszeresen ők alkalmazták első ízben. Az etruszk építési tevékenység középpontjában a templomépítészet állott. Architektúrája az ógörög fatemploméval egyezett; tetőszerkezetét fából ácsolták össze, s a fedélszéket festett cserepekkel borították. Belőlük csupán az alapok kőszerkezete és leírások maradtak antik szerzőktől (három alaprajztípusa: egyetlen négyszögletű cella/hajó; a cellát hosszanti folyosók szegélyezik, amelyeket falak vagy oszlopok zárnak el; háromszoros cellájú, homlokzatán dupla oszlopsorral /a római Iuppiter Capitolinus-templom, 509/; a hellenisztikus korban megjelent a díszes timpanon), de hatottak Róma építészetére.
Lakóházaik szerkezetét megőrizte a római épület: középpontja a fedetlen átrium volt, amelyet lakószobák vettek körül. A világosság vagy a bejáraton, vagy a compluviumon át, felülről jutott az átriumba. Ez csarnokszerű középső rész, befelé lejtő tetőnyílással, amelyhez két keresztirányú szárny kapcsolódik a lakóhelyiségekkel.
A felhasznált anyagok vályogtégla és fa voltak, követ csupán katonai vagy temetkezési építménynél alkalmaztak, valamint alapozásra és lábazatok készítésére.
Caerében megmaradtak olyan kupolasírok (La Banditaccia nekropolisz), melyek föld alatti kamráit síremlék fedi, egy emelvény vitt a kupolasírra, ahol a szertartások folytak. Szerkezete: egy dromosz (bejárati folyosó) vezet a négyszögletes sírkamrához, amely egy szűkebb előtérre és egy cellára oszlik; az előtér végében két oldalsó, ovális alaprajzú cellácska nyílik (Bika-síremlék; 6.sz közepe; Tarquinia). Léteztek sziklás falba vájt, barlang jellegű nekropoliszok is. Az épületszerkezetnél alkalmazták az álboltozatos lefedést, a dongaboltozatot, a gerendás áthidalást, az oszlopsortámaszt.
A görög márványmegmunkáló hagyománnyal szemben, jellemzője az agyag használata. Az agyagot szinte kizárólag vallási és halotti tárgyaknál használták, a fennmaradt művek között profán (történelmi, magánjellegű, sport) motívumok alig léteznek.
A korai szarkofágok égetett agyagból készültek; később legáltalánosabb anyaguk a faragott kő volt. Az i. e. 7. századból, vagy még régebbről, kezdetlegesebb emberábrázolások maradtak fenn. Az i. e. 5. században a szarkofágok sírábrázolásain egy, az előbbiektől alapvetően eltérő embertípus jelent meg: kerek fejdísszel ékesített, széles arcú, elhízott férfiak, akiknek ruhátlan mellét és hasát a művész néha önkényes túlzással dolgozta ki. Nyakukban hatalmas repkénykoszorú lóg, és baljukban tányéron tartják a Kharónnak szánt obulust. Némelyikük mellett egy méltóságteljes nőalak is látható, feleségük vagy esetleg egy alvilági istenség.
Az i. e. 5. századtól az is gyakori, hogy a szarkofágokat vagy a halotti urnák oldalait domborművekkel díszítették. Ezek témája a halott búcsúztatása tánccal vagy torral, esetleg a siratás szertartása; mindaz, amit a sírok falfestményei is gyakran ábrázolnak. A reliefek szobrászati kidolgozása az archaikus ión stílusra emlékeztető ritmikus és szögletes kifejezésmódtól fejlődött addig a szenvedélyes és mozgalmas ábrázolásig, amely a hellénisztikus kor sajátja. Az i. e. 4. századtól olyan szarkofágok is megjelentek, amelyeket nem reliefekkel, hanem festményekkel díszítettek. Ilyen a Tarquiniában talált híres Amazón-szarkofág, amelynek különös jelentőséget ad az, hogy alkotóját görög festmények inspirálták.
Nevezetes a Cerveteriből származó Etruszk házaspár (Kr.e.530–520; 2 m hosszú; Villa Giulia, Róma) szarkofágja. A könyökre támaszkodó, lakomai pillanatot idézve féloldalt fekvő-ülő pár mosolya az archaikus görög szobrászatot idézi. Veiiből származó etruszk szobrászok alkotásai: egy életnagyságú Veii Apollón (Kr.e.515–492; 165cm; Villa Giulia, Róma); de a Capitoliumot díszítő Iuppiter- ill. egy Hercules-szobor, vagy a capitoliumi templomot koronázó harci kocsi szobra. A csekély számban fennmaradt bronzalkotások közül a legismertebb a Capitoliumi nőstény farkas (Kr.e.5. század első fele; 86x115 cm; Capitoliumi Múzeumok, Róma), amely az olasz főváros jelképévé vált a 15. századi Romulus és Remus alakkal kiegészítve. Bronzremek a Todi Mars (Kr.e.400; Vatikáni Múzeumok, Róma), amely mögött ott van Pheidiasz és Polükleitosz görög mintája. Mitológia szörnyalak, az Arezzói Khimaira (Kr.e.5–4. sz. fordulója; 138x80 cm; Régészeti Múzeum, Firenze; a kiméra oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú tűzokádó szörny a görög mitológiában); is bizonyítja bronzöntésük fejlettségét.
Megemlítendők még az agyagszobrászat sajátos formájaként az ún. hamvasztóurnák, melyeknek fedelét naiv módon mintázott emberfej díszíti, majd maga az urna kezd fölvenni stílizált emberformát.
Domborműves díszítést sztéléken, emlékoszlopokon, szarkofágokon, hamvasztó urnákon, síremlékek falába vésve egyaránt találunk. Az i. e. 5. századtól az is gyakori, hogy a szarkofágokat vagy a halotti urnák oldalait domborművekkel díszítették. Ezek témája a halott búcsúztatása tánccal vagy torral, esetleg a siratás szertartása; mindaz, amit a sírok falfestményei is gyakran ábrázolnak. A reliefek szobrászati kidolgozása az archaikus ión stílusra emlékeztető ritmikus és szögletes kifejezésmódtól fejlődött addig a szenvedélyes és mozgalmas ábrázolásig, amely a hellénisztikus kor sajátja. Az i. e. 4. századtól olyan szarkofágok is megjelentek, amelyeket nem reliefekkel, hanem festményekkel díszítettek. Ilyen a Tarquiniában talált híres Amazón-szarkofág, amelynek különös jelentőséget ad az, hogy alkotóját görög festmények inspirálták.
A toscanai sírokban talált finom bronzedényekben, cistákban az arisztokrácia asszonyai tartották ékszereiket vagy szépítőszereiket. A műfaj legmesteribb darabjának az i. e. 300 körül készült Ficoroni-cistát tartják (Museo Nazionale di Villa Giulia, Róma).
Ötvösművészetük, ékszereik révén az etruszkok kiemelkedtek az ókor népei közül. Az i. e. 7. és az i. e. 5. század között az etruszkok csaknem megszakítás nélkül használtak egy díszítési technikát: a már kikalapált aranylapot a filigrán és a granuláció technikáját kombinálva díszítették, vagyis apró aranygömböcskéket alakítottak ki, és ezeket egy sajátos eljárással szilárdan a fémlemezhez erősítették. Az aranygömböcskékkel ornamenseket és figurális ábrázolásokat (kutyákat, madarakat, szfinxeket, oroszlánokat stb.) rajzoltak ki. Néhány ékszeren az alakokat ábrázoló trébelt díszítés és a granuláció hatásos ellentéte figyelhető meg. Ilyen például a párizsi Louvre híres etruszk ékszerkészletének aranyfüggője, amely egy szakállas, kétszarvú folyamisten, talán Akhelóosz arcát ábrázolja. A granulációs technika idővel háttérbe szorult, és később az ékszereket inkább trébelt, pántokkal összefogott fémdarabokból állították össze.
A görög mintára kifejlődött etruszk kerámia az i. e. 7–6. században korinthoszi és rhodoszi hatást mutat; később tipikusan ión és attikai ihletésű példányok is megjelentek. Az i. e. 6. században több helyi műhely is jelentős számban gyártotta a feketealakos vázákat. Hasonlóképpen helyben készültek azok a vörösalakos vázák, amelyeknek az előállítási helye Falerü volt.
Etruria ekkor már athéni mintákat követett. Az etruszk kratérok, hüdriák és különböző csészék helyi jellege a rajz nagyobb kifejezőerejében nyilvánult meg, míg a díszítőelemeket erősen leegyszerűsítették. Mindemellett volt az etruszkoknak egy sajátos kerámiafajtájuk is, amelyet ma az olasz bucchero szóval szokás jelölni. Ennek technikáját a görögöktől vették át, akiknél ez a műfaj háttérbe szorult, míg az etruszkoknál általánossá vált.
A bucchero-serlegek és egyéb edények felülete rendkívül egyenletes. Színük élénken csillogó fekete, és alakjuk a bronz- vagy ezüstedények alakját utánozza. A buccherónak két változata van: a vékony falu bucchero sottile, amelybe gyakran Keletről származó díszítőmotívumokat karcoltak és a vastagabb falú bucchero pesante, amelyre pecsétlőhengerrel vagy negatív formával nyomták rá a díszeket.
A föld alatti sírkamrák védelmében a festmények nagy része épen megmaradt. A freskótechnikával készült falfestmények az archaikus görög festészetben is uralkodó hagyományokat követnek. Az archaikus korban (Kr.e.6. sz) sötét vöröset alkalmaztak a férfiak arcánál, testénél; a nőknél fehéret. Eleinte körülrajzolták a motívumokat egy folyamatos, sötét vonallal, s csak azután töltötték ki azokat festékkel. A későbbiekben (Kr.e.4. sz.) eltűnik körvonalazás, az árnyalás és a rövidülés lehetőségeivel gazdagodik a színezés új technikája; az ábrázolás egyre testszerűbbé vált.
Az ábrázolás témái között (Kr.e.6–5. sz.) előszeretettel festettek a mindennapi élettel kapcsolatos jeleneteket (a tarquiniai Halász- és Vadász-síremlék, Kr.e.530–520). Gyakoriak a halotti tort, táncot ábrázoló síremlékek (Oroszlános síremlék freskója, Tarquinia); majd a 4.századtól kezdve egyre nőtt a síron a túlvilággal és a mitológiával kapcsolatos ábrázolások súlya. A portrék és a feliratok által egyénivé tett elhunytakat immáron isteni és pokolbéli lények, mitológiai hősök kísérték utolsó útjukra (II.Orcus síremléke Tarquiniában, Kr.e.350 körül). Festett terrakottalapokkal a megszentelt épületek falait díszítették.
Kétségtelen, hogy az etruszkok művészetét a görög művészet hosszú ideig befolyásolta. Csaknem hét évszázadon keresztül hatottak az etruszkokra a kis-ázsiai ión, majd a korinthoszi és az attikai, végül pedig a hellénisztikus alkotók. A görög művészetnek mindezek a megnyilvánulási formái termékeny megoldásokat adtak át az etruszkoknak, elsősorban az építészetben, a kerámiaművészetben és a plasztikában. Ugyanakkor az etruszk művészet teljesen egyéni vonásokkal is bír. Figyelemre méltó a stilizálásra való törekvés, az élénk színek alkalmazása, a dinamikus ábrázolásmód.
A hét dombon megtelepedett kis nép világkarriert futott be. A műveltebbektől nem szégyellt tanulni, azután a szintetizálás, integrálás és a gyakorlati hasznosítás már az övé. A kezdetekkor az etruszk hatás emelendő ki, tőlük egyes istenek tiszteletét, a templomformát, az íves boltozást, a családi tűzhely és az ősök szellemének vallásos tiszteletét vették át. A későbbiekben a görögök tudását használták fel, akiktől az istenvilágot, a műveltség és művészetek számos alapvető területét, elemét vették át.
A Kr.e.510-től Kr.e.31-ig tartó köztársasági időszak első századaiban a templomépítés bizonyult a fő építészeti feladatnak. Ekkor fejlődtek ki a városi középületek típusai, a bazilika, ami háromhajós, megemelt középhajójú törvény- és kereskedelmi épületek eredetileg. Kiváló mérnökeik gyakorlati célokat valósítottak meg a fórumok (közterek), fürdők (termák), cirkuszok, színházak, paloták, városházak (kúriák), levéltárak (tabuláriumok), bérházak (insulák), villák, árkádos vízvezetékek (aquaeductusok), díszkutak, /hadi/utak (Via Appia; Kr.e.146), csatornák, vásárcsarnokok, diadaloszlopok, emlékművek, diadalívek, emlékoszlopok; de „kitalálták” a városrendezés művészetét is. Téralakításukra jellemzőek a négyszög alaprajzú hosszanti terek és szabályos sokszög, valamint a kör alaprajzú központos terek; az egyszerű tereket téregyüttesekké alakítják. Kisebb fesztávolságot síkfödémmel, nagyobbat donga-, kereszt-, gömb- és kolostorboltozattal hidalnak át; támaszgerendás, támaszos és íves teherhordó szerkezeteket alkalmaznak. Mindehhez felhasználnak tufát, követ, betont (puzzolán föld), égetett agyagtéglát, falazóhabarcsot (homok, oltott mész), vakolóhabarcsot téglapor és gipsz elegyítésével.
A tervszerűség és a gyakorlati követelmények szempontjai kerültek előtérbe. Korszakos jelentőségű Pollio Vitruvius: Tíz könyv az építészetről c. kötete, amelyet a reneszánsz fog ihletetten olvasni és megvalósítani.
Nero hatalmas szobrának, latinul colossusának a helyére került a Vespasianus és Titus által emeltetett Amphitheatrum Flavium, vagyis a Colosseum (Kr.u.1.sz. második fele). Elliptikus küzdőterével az amfiteátrumot eredeti római épülettípusnak tartják, de mint épületforma, a görög színház származéka: nem más, mint két összekapcsolt színház. Az új épülettípus lépcsősorai teljesen körbeveszik a küzdőteret, és több emeletre oszlanak.
Az épület négyszintes; a legfelső szintet fal veszi körül. A Colosseum csaknem kizárólagosan faragott kövekből épült, de a boltívek kötőanyaga már habarcs. Az emeletekre vezető lépcsők a földszint monumentális oszlopcsarnokából indultak. A befogadóképesség kb. 40-50 000 néző. A Flavius-amfiteátrum külsőleg a Marcellus-színház (Kr.u.13 körül) monumentális típusát követi. Mint azt, ezt is három építészeti rend elegáns egymásra helyezése élénkíti: alsó szintjén dór, a másodikon ión, a két felsőn pedig korinthoszi féloszlopok, illetve pilaszterek veszik körül. A három alsó szintet íves nyílásokkal tagolták, ami által a hatalmas tömegű építmény könnyedebbnek tűnik.
A Colosseummal szemben, és azzal mintegy ellentétet alkotva, egy kecses diadalív emelkedik: Titus zsidó háborújának emlékműve (Kr.u.80–85), a Forum Romanum (Kr.e.6.sz.–Kr.u.4.sz.) bejárati kapujának tűnik. A kisméretű, rendkívül egyszerű vonalú diadalív külső díszítését mindössze architektonikus elemek és a frízen és a kapunyílás felső sarkaiban néhány dombormű képezi, a kapu belsejében lévő két relief viszont a kor római művészetének legeredetibb alkotásai közül való. Mindkettő a történeti relief típusához tartozik. Külön érdekességük az előtérben elhelyezkedő alakok rendkívül plasztikus kidolgozása, amelyet a művész a háttérben lévők lapos reliefjeivel kombinált; az előtér és a háttér közötti eltérés a távlat rendkívül hű benyomását kelti; nyilván festve is voltak, s a színek még inkább hangsúlyozták perspektivikus hatásukat. Ez az új technika először a hellenisztikus korban jelentkezett, de teljesen csak a Flaviusok korának alkotásaiban fejlődött ki.
Egy Constantinus által emeltetett, de régebbi anyagokat felhasználó diadalív falaiba illesztve fennmaradt néhány, a Flaviusok korából származó medalion. A kör alakú reliefek vadász- és áldozati jeleneteket ábrázolnak. Ma még nem tudjuk, eredetileg milyen építményt díszíthettek. Sokáig általános volt az a feltételezés, hogy Traianus vagy esetleg Hadrianus egy diadalívéről származnak, sőt, az ábrázolásokon felismerni vélték Hadrianus családtagjait is. Újabban azonban a Flaviusok korára teszik a reliefek keletkezési idejét. Kidolgozásukban az Augustus kori klasszicizmus a térbeli ábrázolással egészül ki.
A Flavius-ház építtette a Titus thermái néven ismert fürdőt. Domitianus tiszteletére lovas szobrot állítottak a Forumon. Helyreállították a capitoliumi templomot, és az Esquilinuson családi temetkezőhelyet, pantheont emeltek.
A rövid ideig hatalmon lévő Nerva egy új császárfórumot emeltetett, fogadott fia, Traianus, uralkodásának húsz éve alatt (98–117) az egész birodalmat és elsősorban Rómát fényűző épületekkel gazdagította. Ezek egyik jellegzetes példája Traianus beneventói diadalíve 114-ből, valószínűleg Appollodórosz tervei szerint épült a parthusok és a dákok elleni hadjáratainak emlékére. A Capitolium lábánál épült fel a császár fóruma. A munkálatokat vezető építész a szír, damaszkuszi Apollodórosz volt, és irányítása alatt nyilván sok kiváló szobrászművész dolgozott, akik a monumentális teret nagyszerű domborművekkel és mellvédekkel díszítették. Traianus fórumáról rengeteg töredék került Róma különböző templomaiba és múzeumaiba; ilyen például a Santi Apostoli-templom sasa, vagy a Constantinus-diadalívet díszítő két másik medalion.
A Forum Traiani együttese szinte keletiesen monumentális volt. A tulajdonképpeni fórumot alkotó, oszlopokkal szegélyezett térre egy diadalíven át lehetett belépni. A tér közepén a császár lovas szobra állt. Az udvar széleihez egy-egy félkör alakú építmény csatlakozott, a diadalívvel szembeni oldalát pedig a Basilica Ulpia öthajós, kétapszisos épülete zárta le. A bazilika mögött két könyvtár kapott helyet, és a köztük nyíló udvaron állt Traianus győzelmi oszlopa. Az oszlop alapjában található sírkamra, amely valaha az uralkodó szarkofágját őrizte. Az oszlop mögött a császár temploma magasodott. Ez az egész együttes még érintetlenül állt a barbár betörések korában.
Traianus fórumán áll a császár sírja fölé emelt oszlop, azzal a spirálisan rátekeredő domborműszalaggal, amely a Duna-vidéki hadjáratokat örökíti meg. Az oszlop kocka alakú talapzatát háborús trófeák reliefes ábrázolásai borítják. Az egyszerű bázis után kezdődik a domborműszalag spirálja. Az események ábrázolása rendkívül részletes, hiszen Apollodórosz elkísérte a császárt hadjárataira, sőt ő irányította a híres dunai hídverést. Még a terepviszonyok ábrázolása is valós lehet, és az alakok között sok a tényleges képmás. Az uralkodó hetvenszer van jelen az oszlopra csigavonalban felkúszó frízen, ami nem más, mint a hadjáratok képes krónikája, egy márványba vésett könyv.
Traianust a szintén hispániai Hadrianus követte a császári trónon. A 117-től 138-ig uralkodó Hadrianus az építészet szerelmese volt. Fennmaradt róla, hogy ő maga készítette az uralkodása alatt emelt legjelentősebb épületek terveit, és kivitelezésükben is részt vett. Görögország iránti vonzódását ma is tanúsítja Athénban a Hadrianus-ív, amely annak az új városnak lett a kapuja, amelyet a császár az akkor már teljesen jelentőségét vesztett régi Athén mellett kezdett felépíteni.
Hadrianus Róma közelében, Tiburban épített nagyszabású villáján érezhető vonzódása az egzotikumhoz; egyes részei egyenesen egyiptomi, illetve keleti stílusúak. A Hadrianus-villa maradványai még romjaiban is hatalmasak, a stukkórétegtől megfosztott boltívek óriási tereket fednek. A villa területén könyvtárak, színházak, fürdők, vendégházak, latin és keleti isteneknek szentelt templomok álltak, tele szobrokkal és a legkülönbözőbb műtárgyakkal.
Keresztény templommá alakítva, maradt ránk Róma híres Pantheonja (Kr.u.120 körül), melyet Hadrianus idején átépítettek. A mellette található, régebbi, Agrippa-féle thermák hátsó traktusából az ásatások padlómaradványokat hoztak a felszínre. A Pantheon 16 sima törzsű korinthoszi oszloppal díszített előcsarnoka valószínűleg azonos Agrippa fürdőjének előcsarnokával; ezért is hagyta meg Hadrianus a bejárati homlokzat frízén Augustus hadvezérének a nevét. A kerek belső terem és a hatalmas kupola viszont a jelek szerint Hadrianus korában épült, valószínűleg Apollodórosz irányítása alatt. A kupola félgömbjének tetején kerek nyíláson hatol be a fény. A kupola az ókori építészeti technika csodája. A Pantheon megoldásaiból sokat tanultak a reneszánsz építészei. Brunelleschi a Pantheont követve tervezte meg a firenzei dóm kupoláját, és fennmaradt Raffaello néhány finom vázlata, amelyet a római épületről készített. A Pantheon padlóját ma is az eredeti márványlapok burkolják, de a boltozat kazettáinak stukkódíszítése lehullott. Amikor 609-ben keresztény templommá alakították, az eredeti falfülkékből oltárok lettek. Máig meglévő, ókori bronzkapuja valamikor nyilván aranyozott volt, mint ahogy színes festésben ragyogtak az oszlopcsarnok reliefjei is.
A Pantheon különlegessége: az építészet először itt lett igazán a belső terek kialakításának művészete. A görög templomok nagy többségét abban a tudatban emelték, hogy kívülről fogják őket szemlélni, hiszen az áldozati szertartásokon a nép a templom előtt álló oltárt vette körül. A Pantheon azt a belső teret zárja közre, amelyben a hívők azért gyűlnek össze, hogy a külvilágtól elzárva létesítsenek kapcsolatot az istenekkel.
Az épület valamennyi istennek hajlékot adott, így szükségszerűen az ég és a föld szintézise lett. Ezért is kerek alaprajzú, és ezért fedi kupola. A kupola belső magassága és a kerek templomtér átmérője egyaránt 43,20 méter. Ha a kupola felületét gondolatban teljes gömbbé egészítjük ki, ez a gömb épp a templom padlóját érinti. A statikailag a hengerre nehezedő félgömb sugara ugyanúgy 21,60 méter, mint a henger sugara és egyben magassága.
A Pantheon belsejében a görög építészet vonalait a római építészet jellegzetességével, a bolthajtással vegyítették. Ugyanez a kettősség jellemzi a következő korszak nagy, vallási rendeltetésű épületeit is: Antoninus Pius és Faustina templomát a Forum Romanumon, a Naptemplomot a Quirinalison és a Neptunusénak tartott, valójában Hadrianusnak szentelt hatalmas templomot, amely ma a római tőzsde épülete. Utóbbi magas korinthoszi oszlopai domborművekkel díszített pódiumon állnak. A domborműveken háborús trófeák váltakoznak a birodalom különböző tartományait jelképező nőalakokkal. A provinciák jelképes ábrázolása a római művészet egyik eredeti vonása. A jelképes alakok egyike-másika az attikai sírdomborművek mélabús, megadó, összekulcsolt kezű nőalakjait idézi, másokban viszont a közösségi jelleg az uralkodó.
Traianust az oszlopa alatt kialakított kis kamrába temették, de ebben a korszakban is tovább élt az Augustus által bevezetett császári mauzóleum típusa: nagyméretű hengeres épület, a szarkofág számára belső kamrával. Hadrianusnak a pápák által várrá (Angyalvár) átépített mauzóleuma ma is áll; tömegével mintegy uralja Rómának a Tiberistől jobbra eső felét. A Hadrianus-mauzóleumhoz egy szobrokkal ékesített híd vezetett. A hatalmas sírtornyot két szintet alkotó oszlopok vették körül. Kúpos tetejének csúcsán a Vatikánban ma is látható aranyozott bronzdísz állt. A monumentális együttes az uralkodó hamvainak befogadására szolgált; a császárok ugyanis hűek maradtak a patríciusok temetkezési szokásaihoz, a hamvasztáshoz, mely a Mars-mezőn külön erre a célra emelt krematóriumban (rogus) történt.
A rogus, ahogy az elhunyt császárok mennybemenetelét ábrázoló domborművek
mutatják, fedetlen, fallal körülvett körzet volt. Az ekkoriban általános sztoikus
filozófia vallásos nézetei szerint a nagyok lelke a Nap régiójába került, de
előbb a bolygók közbeeső szféráiban megtisztult testi léte tökéletlenségétől.
A Via Appia mentén több, a Hadrianus-mauzóleumnál jóval szerényebb, szögletes
vagy kerek sírtorony emelkedik. A római országutak mentén, a város közvetlen
közelében, sírépítmények, síremlékek egész sora állott. A Via Appián a síremlékek
valóságos sugárutat alkottak.
A Pireneusi-félsziget sok hídját még a rómaiak építették.
Hasonlóan hatalmas építészeti létesítmények voltak a városok vízellátását biztosító,
a terep szintkülönbségeit ívsorokkal áthidaló római vízvezetékek (aquaeductusok).
Egyikük, a Nimes-ben található Pont du Gard ívsorai három szintet alkotnak;
a legfelső vezeti a vizet. Spanyolországban csaknem épen megőrződött a segoviai
vízvezeték, és a méridainak is láthatók kolosszális maradványai. A tarragonai
aquaeductus a kétszintes típust képviseli.
A római birodalom városai általában azt az italikus népektől örökölt urbanisztikai modellt követték, amelynek leglényegesebb eleme az egymást derékszögben keresztező két főútvonal, a cardo és a decumanus volt. Metszéspontjukon alakították ki a fórumot, azt a nagy, gyakran árkádos, üzletekkel körülvett teret, ahol a bazilika és a főtemplom, a capitoliumi triász szentélye is helyet kapott.
A római birodalom fontosabb városainak többségében az amfiteátrumon kívül színházat is építettek.
A római város másik nagyon fontos eleme volt a közfürdő (thermae), amelyre jó példa a tökéletesen megőrződött pompeji vagy a timgadi. Fürdők persze a városokon kívül is épültek, a birodalom szinte minden olyan pontján, ahol hévizet (aquae calidae) találtak.
A városoktól kissé eltérő típust képviseltek a légiók megerősített táborai, amelyek azonban szintén kötött urbanisztikai elvek szerint épültek. A körlet többé-kevésbé négyzet alakú volt, a katonák szálláshelyei utcákat alkottak, míg a magasabb rangú tisztek nagyobb helyiségekkel rendelkeztek a parancsnoki épületben (praetorium). Ilyen megerősített táborokat később csak a birodalom határain építettek.
A dunai limes által határolt Pannónia provincia területén Emona (ma Ljubljana), Poetovio (Ptuj), Savaria (Szombathely), Scarbantia (Sopron), Carnuntum (Deutsch-Altenburg, Petronell), Brigetio (Szőny), Gorsium (Tác) építői, díszítői között itáliai és helyi mesterek is dolgoztak. Alsó-Pannónia helytartói székhelye, a Budapest óbudai részén fekvő, nagy kiterjedésű Aquincum kormányzói palotája közel száz festett helyiségből állt. A szentéllyel, fürdővel ellátott építmény látogatásaik alkalmával a császárok szálláshelyéül is szolgált. A vízbő forrásokra utaló, ősi kelta nevet őrző Aquincum a fürdők városa is volt. Nagy katonai fürdője nevezetes gyógyhelynek számított. Az aquincumi helytartói és a savariai császári palota padlóját művészi értékű mozaikok díszítették. Még magánházakban is olyan színes mozaikok pompáztak, mint a balácai madárábrázolásos, vagy az aquincumi Herculest és Deianeirát ábrázoló padlózat. Az itáliai és provinciális amfiteátrumok közül is kitűnik Aquincum polgári és katonavárosi amfiteátruma. Az Antoninus Pius alatt épített utóbbinak 90,66 méter hosszúságú (a Colosseuménál is nagyobb), arénája rendkívüli méretű küzdőteret képezett. A pannóniai sírépítmények és sírkőplasztika ábrázolásaira igen változatos mitológiai témák jellemzők. A kőszobrok (így pl. a Scarbantiai Capitolium istenszobrai) mellett számos igen jelentős bronzemléket is találtak (pl. a nagydémi vagy a sárszentmiklósi leletek), amelyek nagyrészt itáliai műhelyekben készültek. Bronz- és márványszobrok, valamint dísztárgyak és kerámiák Itálián kívül más tartományokból – így Germániából és Galliából – is kerültek Pannóniába. Ugyanakkor itt is dolgoztak önálló műhelyek (pl. az aquincumi fazekasműhely). A 3. századtól egyre erőteljesebben érvényesült a keleti hatás (Ízisz- és Mithrasz-kultusz). A 4. századtól kezdve a kereszténység terjedésével több bazilika és temetőkápolna épült (így pl. Aquincumban és Savariában). Az ókeresztény temetők festett sírkamráinak egyik jelentős régészeti lelőhelye Sopianae (Pécs).
Septimius Severus (193–211) a Palatinus lábánál egy egymás fölé helyezett ívekből és oszlopokból kialakított hatalmas építményt, nagy szökőkutat építtetett, amely Septizonium néven egészen a 16. századig állt. Nem díszítették szobrok, fő értéke hatalmas homlokzatának monumentális kiképzése lehetett. Septimius Severusnak két jelentős diadalívet is emeltek. Az egyik szülőhelyén, Leptis Magnában, a másik a Forum Romanumon áll. A rendkívül gazdagon díszített diadalív domborművei szinte középkori jellegűek, pedig a valóságban a 3. század elején keletkeztek. Hasonlóképp meglep reliefeivel az ún. Pénzváltók kapuja, amelyet 204-ben a bankárok emeltek Septimius Severus tiszteletére az egykori állatpiacon, a Forum Boariumon. A pilasztereket és az architrávot egyszerű akantuszdíszítés élénkíti. Az egyik jeleneten a papnak öltözött, áldozatot bemutató császárt és feleségét, Iulia Domnát látjuk.
A római művészet fokozatosan veszített eleganciájából, az alkotások egyre inkább túlzsúfoltak lettek. A művész a nagyobb hatást szinte csak a díszítőelemek gazdagságával, a szenvedélyes mozdulatok és arckifejezés ábrázolásával, valamint a festményszerű, az erős fény-árnyék kontrasztra építő reliefekkel akarta elérni.
Az építészet technikája is fokozatosan változott. Róma élen járt bizonyos monumentális épülettípusok kialakításában. Néhány ilyen újfajta épület lenyűgöző méretű romjai máig láthatók. A kor építészei kitűntek a szíriai és mezopotámiai módra téglából épített ívekkel. Az építészek tehetségét ma is bizonyítják a Caelius lábánál meredező romok, azoknak a thermáknak a maradványai, amelyeket Septimius Severus fia és utódja, Caracalla uralkodása alatt emeltek a 3. század elején. Az egykori márvány- és stukkódíszeitől megfosztott váz is érzékelteti, hogy az építészek milyen tökéletes technikával rendelkeztek. A Caracalla-thermák ötletes alaprajzát egymáshoz kapcsolódó, keresztboltozattal és kupolával fedett kerek és sokszögű termek csarnokrendszere alkotta. Mivel a központi terem boltozata a legmagasabb, megtámasztására alacsonyabban boltozott oldalsó termeket építettek.
A thermák gerincét a szimmetrikusan elhelyezett vetkőzőhelyiség, hideg-langyos-meleg vizes termekből álló helyiségek (frigidarium-tepidarium-caldarium) alkották. A nagy középső csarnok fűtött padlóján a fürdőzők kedvükre sétálhattak. Az épület központi együtteséhez oldalt egy-egy tágas, oszlopokkal körülvett küzdőtér (palaestra), továbbá két könyvtár csatlakozott, a tekercsek tárolására szolgáló falfülkékkel.
Egy századdal később, hasonlóan grandiózus tervek alapján, Róma legmagasabb részén, az Esquilinus és a Quirinalis közötti területen épültek Diocletianus császár thermái (központi szárnyának egyik termét Michelangelo a Santa Maria degli Angeli-templommá alakította át, és a thermákban helyezték el a Museo Nazionale Romanót is). A Caracalla-thermákra emlékeztető óriási boltívek mellett megjelennek a frízt alkotó törpe vakívek és a gyámkövekre állított oszlopokból kialakított építészeti díszítősávok, olyan elemek, amelyek a bizánci és a román kor építészetében is fontos szerepet játszottak. A vakívek, a minden szerkezeti funkciót nélkülöző, gyámkövekre állított oszlopok és egyéb prerománnak nevezhető építészeti megoldások Diocletianus hatalmas spalatói palotájában hasonlóképpen megtalálhatók. A megcsonkított és átalakított palota fala közé települt a mai Split: a császár mauzóleumának helyén áll a székesegyház, az oszlopsorok pedig a mai utcák és a terek árkádjait alkotják. A spalatói palota, klasszikus római részletei ellenére, alaprajzában csakúgy, mint külső, várszerű megjelenésében inkább egy keleti zsarnok lakhelyének, mint egy római uralkodó császári rezidenciájának tűnik. A császári palota előcsarnokának architrávja ívelt, hogy így szélesebb lehessen az átjáró az oszlopok között. Ezt a megoldást Szíriában is igen gyakran alkalmazták.
A kereskedők számára a császárok nagy vásárcsarnokokat építtettek. Traianus félkörös alaprajzú és ötemeletes vásárcsarnoka például 150 különböző üzletnek adott helyet; az épület terveit a damaszkuszi Apollodórosz készítette. Az épület neve a görög basziléiosz (királyi) szóra vezethető vissza: basilica eredetileg királyi csarnok, amelyben a bíróságok is üléseztek.
A 4. század elején emelték az ún. Constantinus-bazilikát (Maxentius-bazilika, mert építtetését ő kezdte el). Északi oldalhajójának romjai – három dongaboltozat, amelyek magassága egy mai háromemeletes háznak felel meg – ma is láthatók a Forum Romanumon. A középső hajó keresztboltozataiból viszont már csak az ívek támasztópilléreit lehet felismerni. A Maxentius-bazilika keresztboltozatai 35 méter magasságban egy 25 méter széles és 60 méter hosszú, hatalmas teret fedtek.
A késő római művészet egyik legjelentősebb alkotása Constantinus diadalíve, amelyet 313–315-ben emeltek Constantinus Maxentius fölötti győzelmére, mivel a császár „az istenség sugallatára, saját elméjének nagyságával és hadserege segítségével megszabadította az államot a zsarnoktól és híveitől”. Az elegáns felépítésű emlékmű a háromkapus diadalív már kialakult típusát ismétli: a középső, szélesebb nyílást két keskenyebb fogja közre, az ívek fölött pedig domborműves díszítés kapott helyet.
A diadalív néhány reliefjéhez régebbi császárok emlékeihez tartozó elemeket használtak fel. Azért korabeli domborművek is találhatók; ezek stílusa már csaknem a kora középkor ízlésének felel meg. Az alakokat mélyen körülárkolták, így azok határozottan elválnak egymástól. A dombormű felületéről mindazok a formák, amelyek régebben a perspektíva hatását keltették, eltűntek.
Valami hasonló figyelhető meg a növényi ornamentika alkalmazásában is: a 4. század virágfüzérei és egyéb díszítőmotívumai elveszítették az Augustus kori művészet szépségét vagy Traianus századának vaskosságát, élettelennek hatnak; a formák stilizálásával és egyetlen síkba gyűjtésével egy új stílus vette kezdetét.
Septimius Severus uralkodása alatt a művészek nem annyira a természet változatos formáit, hanem inkább az egységes konvenciókat részesítették előnyben. Az alakokat szemből ábrázolták, és nagyságukat a hierarchikus rendben elfoglalt helyükhöz igazították. A tömegében kifejező szoborral szemben a relief, a festmény vagy a mozaik rajzosságát kedvelték.
A Keletnek fontos szerepe volt a változásban. Septimius Severus a szíriai Iulia Domnával kötött házasságot, és utódaikkal kezdetét vette a szír császárok (Caracalla, Heliogabalus és Alexander Severus) kora. A szarkofágok domborműves ábrázolásai hűen tükrözik a kor feszült világát. Erre utalnak kedvenc témáik (az oly gyakori oroszlánvadászat, a barbárok lefejezése vagy asszonyaik elrablása), a kifejezés szenvedélyessége, a mozdulatok hevessége. Keletről érkezett vallások (Ízisz-misztériumok, Mithrasz-kultusz, kereszténység) hirdettek új erkölcsöt és ígértek híveiknek túlvilági boldogságot.
A képzőművészetek fejlődése a Kr.e.3. századig lassú. Példaképei az ősi itáliai, elsősorban az etruszk művészek alkotásai. Utóbb a görög művészet hatása válik uralkodóvá. A hódító hadjáratok során a görög művészet, elsősorban a szobrászat kiváló alkotásait tömegével hurcolják hadizsákmányként Rómába. Az Kr.e. 2. századtól szinte elmaradhatatlan tartozékai a római épületeknek, előkelő lakóházaknak a görög szobrok. Az egyre növekvő kereslet a görög eredetik sorozatos másolásához vezetett. Rengeteg olyan szobrot és reliefet ismerünk, amelyeken újra megjelennek a korai görög műalkotásokról ismert, mereven elrendezett ruharedők és cikcakkot formázó szegélyek; az arckifejezés és a testtartás is archaikus jellegű. Néha nem is olyan könnyű eldönteni, hogy valóban a Kr.e.6. században élt mesterek eredeti szobrainak másolatairól van-e szó, vagy esetleg a nápolyi hellenisztikus iskola szobrászainak ügyes utánzatairól.
Az egyik ilyen szobor, az ún. Pompeji Diana, a mozgás ábrázolásának azt a naiv módját próbálja utánozni, amely az archaikus műveket jellemezte. Az arcot a sztereotip mosoly uralja, a szemek vékonyak, nyújtottak, a haj szimmetrikus fürtöket alkot. A művész minden részlettel arra törekedett, hogy alkotása egy Kr.e.6. századi görög szobor benyomását keltse.
A római szobrászat önálló eredményeket leginkább az arcképszobrászat terén ért el. Jellemzője az egyéniség hű, naturalisztikus tükrözése. A római szobrászat másik sajátos területe a diadalíveket és emlékműveket díszítő történelmi dombormű. Kiemelkedő emlékei az Augustus által állíttatott Békeoltár (Ara Pacis Augustae; Kr.e.13–9) áldozati menetet ábrázoló fríze, és a síremléket koronázó Traianus-oszlop (Kr.u.110–113) spirális dombormű 200 méteres szalagja, amely a császár győzelmes dáciai hadjáratát örökítette meg.
A 4. század római szobrászai teljesen újszerű célokat tűztek maguk elé, és ezt meggyőzően bizonyítják a kor szenvedélyes portréi. Az utolsó császárokról több, a szellemiségre összpontosító, a kor válságát kifejező képmás maradt fenn.
A márványkoporsók ábrázolásain megnyilvánul a művészek technikai tudása és képzelőereje. A hellenisztikus szarkofágok hagyományos vadász- és csatajelenetei új értelmezést kaptak; a heroikus erőfeszítést misztikus és filozofikus tartalom hatotta át. A barbárokkal és amazonokkal vívott küzdelem, valamint a vadászatok, a párviadalok és az áldozatok ábrázolásain arra az életfelfogásra is utaltak, amelyet a sztoikus és az epikureus filozófia egyaránt szorgalmazott. Mindkét iskola tanítása tartalmazta az újjászületés ígéretét, amely Kübelé, Ízisz és Mithrasz kultuszánál kevésbé közvetlenül, épp ezért a római gondolkodásmód számára felfoghatóbban utalt a túlvilágra.
A 284-ben trónra lépő Diocletianus, felismerve a tartományok közti különbségeket és a decentralizáció szükségességét, létrehozta a tetrarchia intézményét. Új világ és új szellemiség született.
Galerius - aki Diocletianussal együtt a birodalom keleti felét kormányozta - Thesszalonikében emelt diadalívén a jelenetek, az építészeti szerkezettől teljesen függetlenül, egymás fölé helyezett frízekben rendeződnek el, mint az ókori Kelet emlékművein. A velencei Szent Márk tér kisebbik felén, a Piazzettán a négy társuralkodó vörös porfírból készült szoborcsoportja (A tetrarchák; 130cm magas) már a középkor stílusának előhírnöke. Eltűnt a formák kereksége és a test megszerkesztettsége. A zömök és merev alakok feje szinte kocka alakú tömbként hat. Az arcvonások összefogottak, a meggyötört arcot a mozdulatlan tekintet uralja.
A kor szobrai és domborművei szinte expresszionista jellegűek, a szorongás kifejezése teljesen háttérbe szorította az egykori érzéki szépséget. A szobrászok már ugyanazt a célt tűzték ki maguk elé, mint a romanika alkotói: el akarták felejteni az érzékelhető valóságot, és megpróbálták kifejezni az értelemmel felfogható világ transzcendens rendjét.
A római szobrászat fejlődésében megfigyelt egyre erősödő expresszivitás és illuzionizmus a festészetben még egyértelműbben jelentkezett. Ahogy a domborművek felvették a festmény jellegzetességeit, úgy a falfestmények "impresszionisztikusakká" váltak. A 2. század végén a festészet elfordult a sziluettől és a rajztól, és a forma színfoltokban oldódott fel.
Egyes, a 3. század elején vagy valamivel később keletkezett freskókon valóban megfigyelhető a formák felbomlása. Némelyik ilyen falfestménytöredéken a tájat néhány ecsetvonás sejteti. A technika azt jelzi, hogy az alkotó a háttérben és azon túl lévő világot is – sokszor a képzelet útján – érzékeltetni kívánta.
A már korábban elterjedt, de egyre divatosabb mozaiktechnika viszont a rajz körvonalainak pontos kijelölésére kényszerítette a művészt. A mozaiktechnika háttérbe szorította az oldottabb festészetet, és egy új stílus kialakulásának irányában hatott.
A 4. század végén a fő díszítőelem a mozaik volt. Mozaik borította a padlót, a falakat és a jelentősebb termek boltozatát. A padlómozaik általában kis márványkockákból készült, a fal- és mennyezetmozaikhoz a színes márványdarabokat csillogó üvegfelületű kis kockákkal váltogatták.
A mozaiktechnikák és stílusok tovább éltek a kereszténység művészetében
Az etruszk templom cellája hosszirányban három részre osztva, a hármas kultusznak megfelelően; kettős, sőt hármas oszlopos nyitott előcsarnoka volt, hátát tömör fal alkotta. Architektúrája az ógörög fatemploméval egyezett; tetőszerkezetét fából ácsolták össze, s a fedélszéket festett cserepekkel borították.
Cerveteri (Caere) házaspár szarkofágja. égetett agyag, 2 m; a Kr. e. 530 táján készült. (Villa Giulia, Róma)
Birkózó atléták (a tarquiniai Madárjósok Sírjában)
Az etruszk életfelfogás a festészetben fejeződött ki a legszabadabban. A dinamikus, életszerű megjelenítés jellemzi.
Az etruszk bronzszobrászat fénykora az i. e. Vl. és i. e. V. század közé esett.
A nyilvánvalóan keleti hatást mutató, táncosnő formájú bronzkandeláber (British
Museum, London).
Ficoroni-cista (Kr. e. 300 körül; Museo Nazionale di Villa Giulia, Róma).
Finom bronzedényekben, cistákban az arisztokrácia asszonyai tartották ékszereiket
vagy szépítőszereiket.
Részlet Traianus oszlopáról.
A kétszáz méter hosszú, domborműves szalagon nem érzünk űrt, az oszlop számos
motívumát páncélok, fák, sziklák adják.
Az i.e. V. században készült Capitoliumi farkas (Museo Capitolino, Róma) Rómába vitték, s ott a város jelképévé vált. Fontos tudni, hogy a Mars isten fiait (az ikreket) ábrázoló szoborrész a reneszánsz kor (Pollaiuolo) kiegészítése.
Menelaosz: Oresztész és Élektra. (Kr. e. I. sz.) Egy római polgárjogú görög művész, szoborcsoportja, a praxitelészi mintákat követi.
Venus és Adonis. A római festészet idővel "barokkos" jelleget öltött. Az átlósan elhelyezett testek a tér és alak kapcsolatát élénk színekkel egyensúlyozzák ki. Cornelius Diadumenus házának ez a festménye Venust és Adonist ábrázolja, amint egy madárfészket szemlélnek (Museo Archeologico Nazionale, Nápoly).
A nimes-i Maison Carrée-templom i. e. 16-ban Augustus tiszteletére épült. Megfigyelhetők mindazok a sajátosságok - a magas pódium lépcsőfeljárattal, tágas előcsarnok, szabadon álló korinthoszi oszlopokkal, a zömök cella falába beépített féloszlopok és a cella mögötti helyiség, az opiszthodomosz hiánya -, amelyek megkülönböztetik a római templomot a görögtől.
Libanus pompeji házának Költőnője.
Finom alakjával félúton jár a portré és az idealizált képmás között.
Augustus - Livia Prima Porta-i villájából előkerült - márványszobor, amelyen a császár hadvezéri pózban és öltözetben a csapatokhoz beszél. Páncélján finom reliefek ábrázolják uralkodásának legdicsőbb eseményeit: az engedelmességre kényszerített Galliát, Hispániát és az eufráteszi határvidék parthusait, amint visszaszolgáltatják a Crassus légióitól elragadott hadijelvényeket. A páncél mellrészén átvonuló Nap kocsijából tekint le. A reliefek alapján a szobor az Ara Pacis frízeivel lehet egykorú. Görög minták szabad utánzása. Testtartása megegyezik Polükleitosz Dárdavivőjével: a figura itt is a jobb lábára támaszkodik, míg a bal szabadon rugózik; kezében nem lándzsát, hanem a consuli méltóságot jelképező botot tart.
Traianus beneventói diadalíve 114-ből, valószínűleg Appollodórosz tervei szerint épült.
Keresztény templommá alakítva, de épp ezért tökéletesen megőrzött állapotban maradt ránk Róma híres Pantheonja, melyet Hadrianus idején átépítettek. 16 sima törzsű korinthoszi oszloppal díszített előcsarnoka valószínűleg azonos Agrippa fürdőjének előcsarnokával; ezért is hagyta meg Hadrianus a bejárati homlokzat frízén Augustus hadvezérének a nevét. A kerek belső terem és a hatalmas kupola viszont a jelek szerint Hadrianus korában épült, valószínűleg Apollodórosz irányítása alatt. A kupola félgömbjének tetején kerek nyíláson hatol be a fény. A kupola az ókori építészeti technika csodája.
A pompeji negyedik stílushoz tartozó csendéletek gyakran festik le realizmussal
a látogató által hozott ajándékokat.
A tárgyak egyszerű elrendezésben jelennek meg.
A Bikaölő-Mithrasz szoborcsoportja (British Museum, London)
A kor bizonytalanságának ellensúlyozására a művészek megpróbáltak egy színnel, s élettel teli, az élet kellemes oldalait bemutató világot ábrázolni. A mozaik igen alkalmas volt egy ilyen szemlélet kifejezésére. A jobb oldali kép egy győztes quadrigát ábrázol, míg a bal oldalin egy rabszolga a győztes nevét hirdeti.