A vallás szabta meg a görög építészet főbb művészi feladatait. Ennek szolgálatában álltak a templomok, a vallásos jellegű versenyjátékok építményei és a vallási ünnepek kereteiből kinövő színházak (theatron).
A görög templom az istenszobor őrzésére épült cella (naosz, hajó) védelmére szolgált, nem tömegek befogadására. Az oltár különálló egységet képezett, akár hatalmas méretet ölthetett (pl. a Zeusznak és Athénének ajánlott pergamoni nagyoltár). Az eredetileg egytermes épületet kívülről perisztülion, külső oszlopsor övezte. Létezett körtemplom (tholosz) is, pl. a Delphoiban i.e. 380-ban az ifjabb Polükleitosz által emelt, 15 m-es átmérőjű; és az Epidauroszban i.e. 360=330 körül épített díszesebb és 21,8 méter átmérőjű.
A görögségre jellemző antropomorfizmus megfigyelhető még a templom- ill. oszlopépítésben is: lábazat = törzs = nyaktagozat = fejezet. A templom részei: lábazat (lépcsős alépítmény); törzs (oszlopsor); nyaktagozat (koronázza a párkány; alatta az eresz; a képszék /fríz/ a függőleges hornyokkal /triglif=triglüphosz/ és domborművekkel /metopé/; hevedergerendával /architráv/, ami az oszlopfőn nyugszik); fejezet (timpanon; a nyeregtető háromszög alakú homlokzati metszete).
Az oszlopfajták közül az alap a dór volt, a férfias, robusztus hatást keltő. Ez a férfitest arányai szerint készült, lábazat nélkül. A törzse sudarasodott (entaszisz=hordószerű kidudorodás), 16-20 vájatsorral (kannelúra) tagolódott. E fölött nyaktagozat, párnatag (ekhinosz) és fejlemez/fedőtag (abakusz) adja ki az oszlopfőt. (A dór oszloprend a Kr.e.7. sz. második felében keletkezett, talán Korinthoszban.) A jón (ión) a női test arányai szerint épül fel, több sor körbefutó barázdából álló lábazata van, kecsesebb törzsű (a dór alsó átmérőjének 4-6,5-szöröse, a jónnak 8-10-szerese az oszlop magassága; a kannelúrák száma 24), az oszlopfőn a párnatag és az abakusz közé csigafejezet: kettős spirál ékelődik (voluták). (A jón oszloprend később, a Kr.e.600. körül, Hellász keleti részén fejlődött ki.) Egyesek a jón primitívebb változatának tartják az aeol oszloprendet, ugyancsak a jón variánsa az állítólag Kallimakhosz szobrász-építész feltalálta díszesebb korinthoszi. Ennek oszlopfője alsó részén akantuszlevelek futnak körbe, fölül központi pálmatest foglal helyet, s az abakusz sarkait egy-egy csigavonal díszíti. Az oszlopot emberi alakot ábrázoló szoboralak is helyettesítheti; a férfi az atlaszfigura, a női a kariatida. A timpanon sarkait uraló különálló emberi, állati, növényi figura az akrotérion. A triglifeket, párkányokat alapvetően kékre, vörösre festették, ami hátterül szolgált a frízeken, metopékon, timpanonokon megjelenő szoborkompozíciókhoz.
Az érett klasszikus kor (Kr.e.450–400) csúcsteljesítménye a periklészi Athén Akropoliszán emelt épületek. Építői kihasználták az eltérő oszloprendekből eredő kontraszthatást: Athéné temploma a jón frízű, de szigorú (nyolc homlokzati oszlopos) dór Parthenón; ennek jón párdarabja, a számos kultusznak otthont adó Erekhtheion; s a monumentális Mnésziklész tervezte kapuzat, a Propülaia, mindkét rendbéli oszlopaival. Az Erekhtheion bonyolult épület, három előcsarnokkal és eltolt padlószintjeivel; Kariatida-csarnokában nőalakok helyettesítik az oszlopokat. Ekkortájt az oszloprendeket már nem csak a templomépületeknél alkalmazták: az agorát övező középületeknél is, ahol az oszloprendeket többféle alaprajzú szerkezetekkel társították. Ilyen a kétszintes sztoa (oszlopcsarnok), a tanácsháza (buleuterion) és az állami tisztségviselők egyesületének kör alakú székháza.
A klasszikus korban jelentek meg a tornacsarnokok (gümnaszion), a versenypályák (sztadion), valamint a ló- és kocsiversenyek építményei (hüppodrom). Fontos emléképítmények születtek síremléknek, háborús vagy versenygyőzelem megörökítésére. A sírokat feliratos kőtáblával (sztélé) jelölték. A klasszikus korszaktól szabályozták városépítészetet, derékszögű úthálózatokat építettek középpontjukban agorával, ahogy a késő klasszikus korban Hippodamosz elvei alapján szülővárosával, Milétosszal, vagy Athén kikötővárosával, Pireusszal tették. Helyenként csatornáztak, a várost védfallal vették körül. A hellenizmus korában „barokkos” építészeti formák jöttek létre, Alexandriában az ókori világcsoda, a Pharosz (világítótorony) és könyvtár; hatalmas síremlékeket emeltek. Bonyolult alaprajzú templomokat hoztak létre, a jón és főleg korinthoszi oszloprenddel annak akár a külső részén is (Olümposzi Zeusz temploma Athénben). A kétszintes sztoa vendégfogadó, kereskedelmi központ vagy irodaépület céljaira szolgált, s már kezdték alkalmazni a boltív és boltozat előnyeit.
Jelentős épületek az archaikus korból: Olümpiában a Héra-templom (i.e.600 k.) és a Zeusz-templom. Paestumban Héra-templom (i.e.6.sz.); Korinthoszban Apollón-templom (i.e.6.sz.).
A klasszikus korból: Delphoiban az Apollón-templom (i.e.4.sz.); a színház (i.e.4.sz.); az Athéniek kincseháza (i.e.500 k.); a Sztadion (i.e.5=2.sz.); Athéné Pronaia-szentélye (i.e.4.sz.). Paestumban: a Poszeidón-templom (i.e.5.sz.közepe). Athénban az Akropolisz (i.e.447=434) Iktinosz és Kallikratész tervei alapján, rajta a szárazföldi Hellász legnagyobb dór temploma, a Parthenon (i.e.447=434); a bejárati oszlopcsarnok: a Propülaia (i.e.537=531); a jón Athéné Niké-templom (i.e.425 k.); az Erekhtheion a híres Kóré/Kariatida-csarnokával (i.e.421=406 k.). Az Olümpeion (i.e.6.sz.-tól, majd i.e.175-i.sz.130.). Epidauroszban a körtemplom, a Színház (i.e.4. sz. második fele). A kis-ázsiai Halikarnasszoszban a Mauszóleion (i.e.4. sz. közepe), az ókori hét világcsoda egyike, Pütheosz és Szatürosz tervei alapján Kária királyának, Mauszólosznak a nyughelye. Athénban a Lüszikratész-emlék (i.e.335). A hellenizmus időszakából: Athénban Attalosz sztoája (i.e.2.sz. második fele); a nyolcszögletű Szelek tornya benne vízórával (i.e.1.sz. közepe). Pergamonban a fellegvár (i.e.3.sz. elejétől) és a Zeusz-oltár (szélessége: 36,44m) (i.e.2.sz. elejéről).
Hellász ábrázolóművészete az emberiesség kifejezője, ahol a testi tökéletesség és az erkölcsi érték találkozik, a szép és a jó (a kalokagathia). A görögség az isteneit is a saját képére alkotta, templomaikat is saját otthonainak mintájára tervezték. A műveknek is jellemzője az antropomorf szemlélet (az emberalakúság/képűség), az emberi arányok alapul vétele.
A művészet és a szobrászat fejlődésében öt szakaszt szoktak megkülönböztetni (az ún. sötét kor Kr.e.1200=900 után) :
az első a geometrikus korszak (kb. Kr.e.900=800), amely az elszigetelt Hellász műalkotásait jellemző egyenes vonalakról, lineáris jellegéről kapta. Terrakotta szobrok, kisbronzok készültek. A kezdeti lapos bronzok tömörebbé és kevésbé szögletessé váltak, amint a lemezekből való kivágást felváltotta a viaszveszejtéses öntő eljárás.
A második az orientalizáló korszak (kb. Kr.e.800=650), a Kelettel fenntartott szoros művészi időszak. A proto-daidalikus (Kr.e.700=675); és a kora-archaikus korban (Kr.e.675=600 körül) jellemzővé vált a sematikus mintázás, a frontális beállítás, mereven mintázott haj és szigorúan dekoratív stílusban ábrázolt ruharedők, valamint az arc merev „archaikus mosolya”, ami véget vetett a korábbi miniatűr szobrászat természethűségének, szabadságának.
Ezt követi harmadikként az archaikus kor (kb. Kr.e.650=480), amelyben főleg az egyiptomi monumentális szobrászat és építészet hatására eleinte a formanyelv és az arányok daidalikusak, azonban a keleti elemek fokozatos feloldódnak; ekkor már a szobrászat fő témája a ruhátlan vagy ruhában ábrázolt ember, a mezítelen ifjak, a kuroszok. (Az archaikus időszakban idolokat is találunk, a homéroszi kor primitív bálványszobrait; tanagrákat, kecses, égetett, finoman festett ógörög agyagszobrocskákat.) Nevezetes alkotások: Moszkhophorosz (Borjúvivő, a keresztény Jó Pásztor alakjának előképe) (i.e.560 k.; Akropolisz Múzeum, Athén); Anavüsszoszi Kurosz (i.e.530 k.; Nemzeti Múzeum, Athén); Khitónt és köpenyt viselő koré (i.e.6.sz. vége) Akropolisz Múzeum, Athén. Az épületek díszítésére használt szobrok főbb típusai: akrotérionok (oromdíszek); a háromszögletű timpanont díszítő figurák, ezek majdnem körplasztikák; a dór fríz faragott táblái, metopéi, amelyek többnyire magas domborművek; valamint a folyamatos jón fríz, amely általában alacsony dombormű.
A korai klasszikus stílus átmeneti időszakát szigorú stílusnak is nevezik, utalásként az archaikus csinosság után a nyugalom és egyensúly kedvelésére (lásd az ún. Ludovisi-trón domborműve). Már tudnak életkort jelezni az emberi testen, különböző arckifejezést ábrázolni (pl. az ún. Olümpiai Mester olümpiai Zeusz-templom timpanonját és frízét díszítő művein).
A negyedik szakasz a klasszikus kor (a maga érett, majd késői időszakával kb. a Kr.e.450=400, ill. 400=330 körül). (A klasszikus „első osztályú” szót néha a pheidiászi szűkebb időszakra alkalmazzák; néha tágabban: az egész poszt-mükénéi görög művészetre a geometrikus kortól a római időszak végéig.) Szobrászai az emberi test harmonikus arányait keresték. A görög templom szerves alkotóeleme lett a szobormű. Arány és kiegyensúlyozottság, derű és mértékletesség jellemezte az alkotásokat, a homo mensura: az ember a mértéke mindennek. Számukra a test szépsége erkölcsi értékkel párosul. Fejlett testkultúrával rendelkeztek, kedvelték az atlétikát; az olimpiai játékok győzteseit megformázták, s testük mintául szolgált a férfialakok megalkotásához. Kánonok (arányszabályok) szerint alkottak. Alkalmazták a kontraposztot, az ellentétes irányú mozdulatok egyensúlyi helyzetét. Jellegzetes alakok: az Apollón-típus, az emberi meztelenség tiszta, erkölcsös ábrázolására; a koré vagy leányszobor; a kurosz avagy mezítelen ifjúszobor. Ezek már a test organikus ismeretéről árulkodnak, megtört a korábbi időszak merev szimmetriája, a testsúly az egyik lábra, csípőre tolódik, a testtartás lazává válik. Ekkor is fontosak a domborművek, amelyeket frízeken, metopékon, síremlékeken alkalmaztak. A klasszikus korban ezek stílusa kiegyensúlyozottabb, a jellemző izokefáliával (egy magasságban elhelyezkedő fejek), a hellenizmusban mozgalmasabbá, dinamikusabbá válnak.
Jeles művek: Pheidiász: Pallasz Athéné szobra (i.e.460 k.) Athén; Pheidiász: Lovasok a Parthenon frízéről (i.e.447=434) Athén; a római márvány (1,25 m-es) másolatból ismert Müron: Diszkoszvető (Diszkobolosz; i.e.450 k.); a viaszveszejtéses eljárással készített delphoi bronz Kocsihajtó, valamint Poszeidón vagy Zeusz alakja (209 cm, i.e.460 k.) Nemzeti Régészeti Múzeum, Athén; Polükleitosz: Lándzsavivő (Dorüphorosz; i.e.450 k.; 199 cm, márvány, amelyet kánonnak neveznek az ideális férfialak egyedül „helyes” arányai miatt; Museo Nacional, Nápoly); Saruját oldozó győzelemistennő (i.e.408 k. a Niké-templom frízéről 106 cm-es dombormű; Akropolisz Múzeum, Athén); Polükleitosz: A győzelmi szalagot homlokára kötő ifjú (Diadomenosz; i.e.V.sz.; Nemzeti Régészeti Múzeum, Athén); Paióniosz: Niké-szobor (i.e.421); Praxitelész: Hermész a kis Dionüszosszal (i.e.340 k.; 213 cm, márvány; Régészeti Múzeum, Olümpia); Szkopasz: Táncoló bacchánsnő (i.e.4.sz.; Albertinum, Drezda); Lüszipposz: Magát tisztogató atléta (Apoxümenosz; i.e.325=300 k., 205 cm-es, új kánont felállító bronszobor márvány másolata. A kisebb fej miatt kecsesebb, karcsúbb az alak. Vatikáni Múzeumok, Róma); Hégészó síremléke (ahol szolgálója nyújt ékszeres ládikát a halott leánynak, i.e.400 k.; 147 cm magas dombormű; Nemzeti Régészeti Múzeum, Athén).
Az ötödik, a hellenizmus időszakában (kb. Kr.e.330=Kr.e.1.sz. vége) a klasszikus szobrászat mérték-harmónia-egyszerűség elvét felváltja a szenvedélyes mozgás, a személyes érzelmek fokozott ábrázolása, a drámaiság. A Belvederei torzó a női test érzékiségét jeleníti meg, de az újfajta realizmus az idős kor, rokkantság, betegség, sőt a groteszk megformálására is ügyel, s a csecsemőket a görög művészetben először nem kicsinyített felnőttként ábrázolja. Ugyanakkor eredeti művek hiteles másolatait készítik, illetve eredeti műveket késő archaikus, korai vagy érett klasszikus stílusban. Ismert remekművek: a Milói Vénusz (i.e.130 k.; 202 cm, márvány; Louvre, Párizs); Szamothrakéi Niké (i.e.200 k.; 2,45 cm-es márvány, Louvre, Párizs); Boéthosz: Libával játszó kisfiú (i.e.2.sz); Athéné és Alküóneusz gigász küzdelme a pergamoni Zeusz-oltár keleti frízéről (i.e.180-160, 157 cm magas; Állami Múzeum, Berlin); Aphrodité, Erosz és Pán (i.e.2.sz.; Nemzeti Múzeum, Athén); Ökölvívó portréja (i.e.2.sz.; Dutuit-gyűjtemény, Párizs); A tüskehúzó fiú (Tövishúzó; i.e.2=1.sz., Uffizi, Firenze); Hégészandrosz=Polüdórosz=Athénodórosz: Laokoón-szoborcsoport (242 cm, i.e.50 k.; Musei Vaticani, Róma).
A megmaradt alkotások közül, mivel a görög falfestészetről is csak a római kori másolatok maradtak fenn (a szobrok, épületek festése ugyancsak eltűnt) legfontosabbak a festett vázák. A vázaképeket a korai geometrikus stílus jellemezte (i.e.8. sz.) meander, szvasztika és farkasfog díszítéssel; a korábbi nagy fekete felület és a koncentrikus körökkel díszítés háttérbe szorult. Szigorú geometrikus rendszerben geometrizálták az állat- és emberalakokat is. A figurális ábrázolás iránti érdeklődés (temetések, csaták, felvonulások) a gazdag athéniek sírját monumentális vázával jelölő ún. Dipülon-mesternél erősödik fel, hogy a Kr.e.8.sz. végére az új stílus főszereplői emberek és istenek legyenek. A Kr.e.700 körültől a proto-attikai stílus athéni követői a heroikus múlt alakjait ábrázolták (Kr.e.570, François-váza, felületén vízszintes frízekre osztva mitológiai jelenetek alakjainak sokaságával), míg a korinthoszi stílus a váza felületét vízszintes sávokra osztja, és a narratív jelenetek hátterébe virágrozettákat karcol. De ez utóbbiak vezetik be a fekete alakos (i.e.7. sz.) technikát: az alakokat a váza világos agyagfelületére festették fekete festékanyaggal, erre karcolták az anatómiai részleteket és a drapériát. Sok minden megmaradt a konvenciókból: a férfi alakokat feketével festették a váza vörös alapjára, a nők bőrét fehérre, de (a Dionüszosz és részeg követőinek vad táncát megálmodó) Amaszisz-festő és kortársai néhány munkáján már körvonaltechnikát alkalmaztak, ami nyilvánvalóvá tette: az ecset nagyobb szabadságot ad, mint a karcolótű. A Kr.e.530-as időszakra már a váza hátterét festették feketére, s az alakok ebből emelkedtek ki hatásosan: vörös alakos vázák váltak jellemzővé (i.e.6=5. sz.), amelyek jobban tudták érzékeltetni a térbeliséget is. A korai klasszikus korszakban már tudtak árnyékolás nélkül is hiteles plaszticitást adni az alakoknak, amelyek fejét azért jobbára oldalról ábrázolták. A monumentális festészetben ekkorra már híres csaták, legendás események díszítik az athéni Színes Csarnokot (Sztoa Poikélé), Pheidiász (unoka)öccse, Panainosz a marathoni csatát festi oda (Kr.e.460 körül), majd politikai eseményt fest az istenek szentélyébe: Göröghon és Szalamisz megszemélyesített képét az olümpiai Zeusz szobrához(!). Az érett klasszikus korban (Kr.e.450=400) Apollodórosz athéni festő a monumentális festészetben már bevezeti a szkiagraphiát (árnyékfestést, azaz árnyékolást), ami a fehér alapú vázafestészetben vonalkázott felülettel hivatott az árnyékot ill. térbeliséget érzékeltetni. A hellenisztikus korból említendő Apellész, Nagy Sándor udvari festője portréival, a sfumato és chiaroscuro fínomságával megszületett a modern értelemben vett valódi festői stílus. Stílusában készült Az isszoszi csata festmény, aminek mozaik változatát ismerjük csupán.
Néhány fontos emlék: Dipülon váza (i.e.8=7. sz.; Nemzeti Múzeum, Athén); François-váza (i.e.570 k.; 68 cm, Museo Archeologico, Firenze); Exekiasz: Akhilleusz és Aiasz kockajátéka (i.e.550 k.; Musei Vaticani, Róma); Athéni vörös alakos külix (i.e.480=470 k.; Szépművészeti Múzeum, Budapest); Péleusz elrabolja Thetiszt (i.e.V.sz.; British Museum, London); Héraklész megleli fiát, Télephoszt (i.e.2.sz.; görög eredeti alapján készült freskó a herculaneumi bazilika faláról); Az isszoszi csata (2,71mx5,12m) (i.e.2.sz., Nagy Sándor és Dareiosz csatájának mozaikváltozata, ami Philoxenosz alkotása; a pompeji Casa del Faunóban).
A zenét nagy becsben tartották, tanulmányozása a nevelődés fontos része, hat a lélekre, a jellem alakulására. Mintegy húsz lejegyzett töredék maradt. A zene alapvetően egyszólamú, monodikus lehetett, a legfontosabb műfajok egyike a dithürambosz: a kórus énekelte megzenésített szöveg Dionüszosz tiszteletére, amit a dupla nádas fafúvós aulosz kísért. Ezekből a bonyolultabb és dramatikusabbá váló kardalokból fejlődött ki a görög tragédia. Szólóelőadásként, pl. a homéroszi eposzokat lürakísérettel énekelték vagy recitálták; ezen húros hangszer kézben tartott fajtája volt a kithara. Önálló hangszeres zenének nem találták nyomát, de játszottak ütő-, rézfúvós, fafúvós és húros hangszereken. A szamoszi Püthagorasz a Kr.e.6. században bebizonyította: a konszonancia alapelvei számokban kifejezhetők. A hangmagasságok számszerű viszonyának megállapítására kifejlesztett egyhúrú monokhordoszt a matematikai arányok és a húrok zenei kapcsolatán túli, filozófiai rendszer létrehozására is „alkalmazta”. Ktészibiosz a Kr.e.250 körül hüdrauliszt, víziorgonát alkotott.
A művészetek sorában meg kell említeni a fejlett görög mozgáskultúrát, amelyről domborművek és vázaképek tanúskodnak. A mindenséget az Erósz (Ősszeretet) működése hozta létre, ennek kozmikus tükörképe a csillagrendszer harmonikus mozgása az égbolton, s az élőlények örömtánca, a körtánc, a khorosz a földön. Krétáról terjedt át a körtánc és a pürrhiké, ami igen tüzes harci tánc; a fegyvertánc vagy pajzstánc. A harckezdő tánc volt az embaterion, az ünnepi birkózótánc a gümnopaideia. A dór mérékletesség és méltóság jelzése a lírai kartánc, a kariatidatánc. Ezt Artemisz tiszteletére lejtették Karia város lányai; Déméter tiszteletére pedig a kalathoszt, a kosártáncot. Dionüszosz kultuszának részeként féktelen szerelmi táncot jártak; női fátyoltáncot, erotikus szatírtáncokat és bacchanáliákat. Ezek a Dionüszosz tiszteletére előadott titkos szatírjátékokon kerültek előadásra. A tragédia ünnepélyes tánca az emmeleia; a komédiában ott a táncos felvonulás, a kómosz, a vaskos tréfás ugrálós kordax.
A theatron (ahonnan látnak) a Dionüszosz isten kultuszából kinövő ünnepségek színhelye, ahol tragédiát, komédiát, szatírjátékot adtak elő; de a zenei versengés (agón), sőt a 3. századtól a népgyűlésnek is helye. A vallási rítust Theszpisz alakította színházivá (Kr.e.534) anélkül, hogy eltépte volna vallási-kultikus gyökereitől. Nála már a színészi megjelenés fontos kelléke lett a (korábban a pap által viselt Dionüszosz) maszk, az átváltozás mágikus eszköze.
Az ókor legépebben fennmaradt, a 15 ezres befogadóképességű, 118 m átmérőjű epidauroszi színházából is következtethetünk az egykori szerkezetre, amelyben a nézőtér és a színházi épület nem volt építészetileg összekapcsolva.
A görög színházat nappali előadásra szánták, és általában tölcsérszerűen (koilon=üreg) hegyoldalba vágták, ami kitűnő kitűnő akusztikát biztosított. Három fő része: a kerek, 10-15 m sugarú orkhésztra (a tánctér), közepén az isten oltárával (thümelé); ezt három oldalról körülzárja a theatron (a nézőtér); a negyedik oldalnál az eredetileg csak ideiglenes, öltöző- és színházi eszköztár épület, a szkéné(=sátor). Ezt a későbbiek során lapos tetejű, kétoldalt oszlopcsarnokkal ellátott kőépítménnyé alakították, ez lett pl. a palota színhely, rajta a cselekménynek s rangoknak (király, vendég, rabszolga) megfelelő ajtókat vágtak. A szkéné mögé került a szkénothéka mint kellékraktár, öltöző. Az isten képében fellépő színész a theologeionban, a szkéné tetején erkélyszerű nyílásban jelent meg, egy mekhané, emelődaru gépezetének segítségével. (Theosz apo mékhanész / Deus ex machina = isten a gépezetből, ahogy a rómaiak átvették, de ahogy eposzi kellék neveként is megmaradt.) A tragikus „obszcén” események ob szkéné történtek, azokat hírnök jelenti. A feltáruló nagy szkénékapun kigördült a kerekes, tetőzetes enkükléma, rajta az áldozat/ok élőképszerű beállításával; emberekkel vagy bábokkal. A hellenisztikus időkben az előadások nagyobb pompával jártak, az orkhésztra (ahol a kar játszott) fölött 3-4 méter magasban újabb fajta színpadot is építettek, ahol már nem saruban, hanem a 20 cm-t is elérő kothornoszban jelentek meg színészek. A cselekmény jelzésére alkalmaztak szkénographiát, díszletfestészetet (első mestere Agatharkhosz); az Kr.e.5. század után periaktoit, oldaldíszletet is.
A Schliemann által - tévesen - felismerni vélt Agamemnón (Halotti) aranymaszk (Athén; Nemzeti Múzeum).
Bikafej formájú ivókürt. Kr. e. 1500. (Iraklioni Múzeum, Knósszosz, Kréta)
„Delfines-freskó” Kréta szigetéről.
„Minószi nők”
A kései minószi kor (i. e. 1750-1400) Knósszosz virágkora, ami az egyiptomi XVIII. dinasztia uralkodásával esik egybe. A falakat díszítő festmények néhány egyiptomi hagyománnyal azonosak, ilyen például, hogy nincs árnyék, perspektíva, a férfiak bőre barna, a nőké egészen világos.
A „Párizsi nő”, freskórészlet „modern” megjelenésével érdemelte ki nevét (lraklioni Múzeum /Kréta/).
Athén, Akropolisz (Pantheon (i. e. 447-438)) alaprajz, metszet, főhomlokzat rajza.
A Méloszi-kurosz i.e. 550 k.
Praxitelész: a Gyíkölő Apollón.
Praxitelész Kr. e. 340 k. véste márványba a Knidoszi Aphroditét, melynek ma ötvennél több másolata ismeretes.
Diszkoszvető. Müron bronz szobrának római másolata. Márvány, Kr.e. 450 k. München, Glyptotek
Praxitelész tanítványának, Leókharésznek tulajdonított bronz római márványmásolata a Vadászó Artemisz avagy a Versailles-i Diana.
Belvederi Apollón; Milói Vénusz
Szobrok, a bal oldali Apollón az i. e. 350 k. készült görög eredeti római másolata. (A két kéz kiegészítés.) Vatikán, Múzeum. A jobb oldali a híres Milói Vénusz, görög márványszobor az Kr. e. I. századból, valószínűleg egy 300 évvel korábbi szobor nyomán készült.
Amfora, i. e. 800 körül (Kerameikosz-múzeum, Athén).
Az i. e. 7. századtól kezdve megjelennek a vörös alapon fekete alakos, majd a fekete alapon vörös alakos vázák.
Szatírpár
Részlet athéni feketealakos amphoráról. Kr. e. 530 körül. Az archaikus athéni vázafestészet legnagyobb mestere, Exikiász műveiben elérte a feketealakos festésmód nyújtotta kifejezési lehetőségek végső határát. A budapesti amphora a mester késői műve.
A delphoi Kocsihajtót i. e. 470 körül valószínűleg a rhégioni Püthagorasz készítette (Delphoi Múzeum).
Akhilleusz és Aiasz kockázik (Musei Vaticani, Róma). A feketealakos vázafestészetnek Kr. e. 550 és Kr. e. 530 között Exekiasz a legnagyobb mestere.
Az athéniak kincsesháza, Delphoi; a jellegzetes ante-templom típusa. Szerkezete az egykori mükénéi megaron származéka. A meghosszabbított cellafalak között két oszlop támasztja alá a bejárat gerendázatát. A vájatolt oszlopoknak nincs lábazatuk, hanem közvetlenül az alépítményre támaszkodnak. Dór fejezetek tartják az architrávot. A képszéket triglifek (az egykori fagerendák végére emlékeztető, függőleges vájatok) és metopék (az egykori nyílásokat fedő sima felületek) díszítik. A párkányok által szegélyezett nyeregtető a háromszögű oromzatot rajzolja ki.
A szandálját oldozó győzelemistennő. Az Akropolisz bejáratát védő nyugati bástyán Athénének mint győzelemistennőnek, népies nevén Niké Apterosznak reliefjének részlete (Akropolisz Múzeum, Athén) Kr. e. 410 (vagy Kr.e. 420) táján.
Parthenon. Az együttes főépülete az Akropolisz legmagasabb részén, a fennsík déli szélén Athéna Parthenosz, a Szűz Athéné tiszteletére Kr. e. 447 és 438 között épült, szobrászati dísze 432-ben készült el. A hatalmas, kb. 31 x 70 m alapterületű épület Ikrinosz és Kallikratész építészek terve szerint, a neves szobrász, Pheidiász közreműködésével épült.
A Poszeidónt, Apollónt és Artemiszt ábrázoló részlet a Parthenonról. (Akropolisz Múzeum, Athén) A két férfi istenség beszélget, míg a vékony peploszba burkolódzó Artemisz nyugodt tekintetét a másik irányba fordítja.
Aphrodité, Erósz és Pan déloszi szoborcsoportján (Nemzeti Múzeum, Athén)
A nőiességnek és az ördögi csúfságnak ez a szembeállítása jellemző az Kr.e. 2=1. sz. művészetére
Laokoón-csoport, Hagészandrosz rhodoszi szobrász készítette, fiai, Athanadórosz és Polüdórosz közreműködésével (Kr.e.50.k.).
A Kr.e. 2. századi görög eredeti nyomán készült freskó a herculaneumi bazilika falát díszítette: Héraklész megtalálja fiát.