Az ember tragédiája (1859-1860)
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.
(Az Úr, I.)
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem.
(Lucifer. I.)
Csak hódolat illet meg, nem birálat.
(Az Úr, I.)
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Lucifer, I.)
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. -
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?
(Lucifer, I)
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.
(Lucifer, I.)
Ah, élni élni: milly édes, mi szép!
(Éva. II.)
A tett halála az okoskodás.
(Lucifer, II.)
Ah, sírjatok testvéri könnyeket,
Győz a hazugság - a föld elveszett.
(Égi kar, II.)
Nem az idő halad, mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
(Lucifer, III.)
Ha vétkezel, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanúlsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.
(Lucifer, III.)
Milljók egy miatt.
(Rabszolga, IV.)
Mi jó az értelemnek
Kacagni ott, hol szívek megrepednek.
(Lucifer, V.)
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
(Ádám V.)
Önszégyenét meg nem bocsátja a nép.
(Ádám, V.)
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.
(Péter apostol, VI.)
Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának, s múlattatni fog.
(Lucifer, VII.)
Nem a kakas szavára kezd virradni,
De a kakas kiált, mert hogy virrad.
(Lucifer, VII.)
Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
(Ádám, VII.)
Kifáradtam, pihenni akarok.
(Ádám, VII.)
Kétséges rang-e hát szellem, tudás?
Homályos származás-e a sugár,
Amelly az égből homlokomra szállt?
Hol van nemesség, más ezen kivűl?
(Ádám, VIII.)
Jó éjt, - reggelre ne feledd a pénzt.
(Éva, VIII.)
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.
(Ádám, VIII.)
Bakó ügyes légy - órjást vesztesz el.
(Ádám, IX.)
Ezúttal a nyakazás elmarad.
(Lucifer, X.)
E hitvány korban, megvénült kebelnek
Csak a mámor teremt-e nagyot?
Mi nagyszerű kép tárúlt fel szememnek!
Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye,
És mind a kettő mily bámúlatos.
(Ádám, X.)
Hagyd zajongni, majd az élet
Korlátozza önmagát.
(Kar, XI.)
Én a komédiát lejátszottam,
Mulattattam, de nem mulattam.
(A bábjátékos, XI.)
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
(Éva, XI.)
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét.
(Ádám, XIII.)
A gondolat s igazság végtelen,
Előbb megvolt az, mint anyagvilágod.
(Ádám, XIII.)
Győzött hát a vén hazugság. -
(Lucifer, XIII.)
Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.
(Ádám, XIII.)
A tudomány nem győzött végzetén.
(Lucifer, XIV)
Ébredj, Ádám, álmod véget ért.
(Lucifer, XIV.)
Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,
És átalán több-é, mint álom, a lét,
(Ádám, XV.)
Egy ugrás, mint utolsó felvonás...
S azt mondom: vége a komédiának.
(Ádám, XV.)
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.
(Éva, XV.)
Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
(Ádám, XV.)
Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy.
(Lucifer, XV.)
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsúl áll Isten kegyelme.
(Angyalok kara, XV.)
Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!
(Ádám, XV.)
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!
(Az Úr, XV.)