Illyés Gyula (1902-1983)

Homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen,
szörnyű mocsaradba, magyar történelem!
S mint egy barát írta harcairól szólván:
nyomában ott tolong százhúszezer sátán.
(52-57. sor)

Egy Kutnyánszky Liza nevü lengyel-nőbe
voltam szerelmes, majd Germaine Joyeusebe,
majd Odette Lacosteba, Levinson Lujzába,
Manon De Chambartba, Marie Trépinardba,
s a legszebbe, a szép kalapvarró lányba,
Orosz Annába és annak a hugába,
és emlékezetből Leveszy Pannába,

legtöbbjükbe, sajna, egészen hiába.
(24-31. sor)

Néztem kapkodva a vizet, a
futó tájat, mintha velem
már nem is ez a hajó futna,
hanem a dohogó történelem.
Mintha dühöngve, hányingerlőn
az rázna, könyörtelenül
tagolva a szót: nem feledhetsz,
nem menekülhetsz - bárhová kerülj!
(7. vsz.)

Az ember inget, szeretőt,
Hitet is válthat, csak reményt nem,
Az ifjúságét a szivében,
Mely férfivá avatta őt.
De mi is volt az én reményem?
(20. vsz.)

Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
Nehéz sarába bár a földnek
Áruló gyökerek lekötnek,
Tanuld el életed csucsán
Vad pátoszát a szál fenyőknek.
(30. vsz.)

Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
annyi volt itt a nemzet, a magyar.
És szembe, hozván a császár parancsát
tízezer fő, tizenkét ágyuval
végig a völgyön, a Sió lapályán
rohamra készen - középen a híd.
Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
ha az a hídfő, az is elesik.
(1. vsz.)

Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
ha a veszély, mint zápor megered:
játsszuk már végig halálos mosollyal
e ríkató-vidító szerepet.
Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
ezrek dalaként fújva énekünk -
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön -
Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
(7. vsz.)

Hol az igazság? Mindenkinél -
Ölheti egymást, mind aki él.

Minden ütésed, átkod
Hiába ellenem.
Szörnyű a fegyverem:
A végén megbocsátok.

Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!

nem itélem, csak nézem a világot -
(201.sor)

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni -
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben - ?
(1. vsz.)

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, amit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Így maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.
(11-13. vsz.)

Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hizelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.

Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem a szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.
(15-16. vsz.)

Hogy zúg megint, hogy 'nemzet!' és 'magyar!'
és mennyire megint csupán - zsivaj,
árverések hang-dühével tele,
mennyire csak a nagy száj ereje
s a még nagyobbé! mely épp így - kiáltva -
árulja el, hogy szóra egyre gyáva.
(1-6. sor)

Övék az érdem, kiket sem a máglya
nem riaszthatott vissza, sem a gálya -

sem harcaik bukása,

a léptenként fölmeredő 'hiába'!
(148-151. sor)

Ars poetica

Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos,
mihelyt elkészül, az élethez áll.
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.
Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,

ne fogja halál!

Művészet

Gondolatoddal tégy túl a lángelmén,

az lesz a nagy dolog!
De még nagyobb:

mondd el az egyszerű nép napi nyelvén.

Minden örömöm megkétszerezem
azonmód, ahogy véled megfelezem.
Óh, ostobák, kik nem kétszeresen
élnek, kik nem szerettek önfeledten,
nem osztódtok - nem csak szerelemben!

És ostobák mi, százszor ostobábbak,

kik nem hiszünk e szép példaadásnak,
fönnen kiáltja, csak sziveden áll, hogy
kapj egy helyett sorsot két milliárdat -
a szeretettől, mely soha el nem fogy.

Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok!
Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot.
(1. vsz.)

Gyors folyót nézni mért szeretnek
a még szótalan szeretők?
Szemükben csupa eliramlás,
szivükben valami örök.
(4. vsz.)

'Hangzavart'! Azt! Ha nekik az,
ami nekünk vigasz,
hogy van, van lelke még
a 'nép'-nek, él a 'nép'
s hangot ad! ...
(12-16. sor)

S jogunk van
- hisz halandók s életadók vagyunk -
mindazzal szembenézni,
mit elkerülni ugysem tudhatunk.

Mert növeli, ki elfödi a bajt.
(52-56. sor)

Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.

Picasso kétorrú hajadonai,
hatlábú ménjei
tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek,
amit nem érthet, aki nem érte meg,
amire ma sincs szó ...
(80-88. sor)

Játszunk
szavainkkal és életünkkel,
mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk.
(3. 2-4. sor)

Mert az illat a fán mégsem kevesebb,
sem a vízen a fény;
a lány s fiú csak szebb s elevenebb
s magam is több vagyok, ha én
általam erősödtetek.
Semmiből nem lesz semmi? S ára van
mindennek, ami valamire jó?
Babrálva e világ dolgaiban
valami mégis ujdonan
marad kezünkben, olvasó!
(4. 6-15. sor)

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
(44-47. vsz.)

Lószőr, macskabél, gyanta, fa
zöreje hogy lett arany zöngzetű
mennyei dallam, hegedű
szava, a jövő vigasza?
(3. vsz.)

Becsületes akartam lenni

közöttetek.

Így boldog. Egy magamban

nem lehetett.

Nagy pénz árán itt a paraszti

tapasztalat:

nem fog a háló egy-egy

szeme halat.

(1-2. vsz.)

Kháron ladikja nem akkor indul velünk

midőn lezárul és befagy a szem.

Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk

a végzetes vizen.

(1. vsz.)

Törvényt, de elevent, tehát,
hogy ne csapódjunk folyton össze,

hogy részlet-igazát
kiki illessze a közösbe,
úgy mégis: emberek maradjunk,
ne vályog-vályu sarává meredjünk;
atomok, atom magvakként kerengjünk;
helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk.
(12-19. sor)

A latin humor szó nedvet jelent:
nemcsak az első fiziológisták,
de lám magyar nyelvünk véletlenül
összekacsintó szavai szerint,
rossz nedveink hozzák rossz kedveink;
(3. 17-21. sor)

Minden gyökér
végül
ököl.
Amíg egy íze él,
nem enged jogaiból,
küzd markosan a fa.
A szél
szitkaira
ott válaszol.

Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv,
(1-3. sor)

Megsimogattam arcod.
Legyen tenyerem tükröd.
Lehet sokat kell türnöd,
sok ránc-hozó kudarcot.
Arcod bőrével nézzed:
épen él ifju képed
és szebben, egyre szebben
szótartó tenyeremben.

'Vigan burittatom hazám hamujával'

Szablya hijján vívtam úgy is ím a tollal,
Toldtam rövid röptét póri virtusokkal.
Követett híven lent csikasz-, fent holló-raj.
Száll hírem síromról szélverte homokkal.

Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra:
'Ne bánts magyar magyart!' - ott se panaszolva,
Mert lehet aliud, ha az a sors bona:
Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.
(3-4. vsz.)

'Honfinak lenni nehéz, de nem lehetetlen' Sz.I.

Így keverül ma a jaj s nevetés

'hív s hő' kebelekben:

magyarnak lenni nehéz,

de nem lehetetlen.

Moccan a hótakaró ismét -
Vesd le a tél halotti ingét -
Lázárénál is szebb a sorsod:
ki a mélyből - égig a tornyod,

hősöm, vakondok!

Vannak a nincsteleneknek is birtokaik.
Hontalanoknak telekkönyvezett örökségeik.
Eltulajdonithatatlan területeik:
itt, Muhinál a mező, amott
Mohácsnál a sík.
Elpörölhetetlen latifundiumok.

Fölkaptam, messze eldobtam a követ:
hull bárhova, lesz ott - ott is! - helye.
Tudtam törvényt. Nem féltettem szived.
Csak magamét: hol leszek - hol én! - nélküle?

Arcomat mostam volna abban
- de még inkább a tiedet -
a tél-illantó orgona-illatban.
De még inkább a szivedet.

Azért jó szólni hozzád
mert nincs már külön közölnivalóm.
Akár a napsütésnek.

A nagy költok nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égbol, mint az isteni kinyilatkoztatások. A népek életében messze visszamenoleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család elore készülodik az eseményre. Elore kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják, szájába adják az anyanyelv szavait. Megtisztítja a szavakat is. Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekrol éppúgy gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásáról. Jóbarátokat és vetélytársakat szemel ki, akik majd védik és ösztökélik. Az egész ország egy izgalom.

Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek 'szépségét' élvezi, és elzárkózik a bennük rejlo parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat.

Látom a baj nagyságát, elore látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz o is tudja már, amit az író tud. Akik a 'megoldás' nélkül a könyvet csonkának érzik, és folytatását várnák - folytatást várok azoktól én is.