Az ír nemzeti dráma egyik megteremtője. Költészetének feltűnő jegye a világ ellentétpárokban való látása. Legfontosabb ellentétpárja az eszményi és a való világ, az előbbit hol a mitizált ír múlt (Osszián vándorlásai, 1889), hol az antik Árkádia (A szomorú pásztor éneke) jelképezi. A szimbolizmus egyik képviselője. Szimbólumai közt megjelenik a rózsa, mely a Keresztutak (1889) kötete után második lírai kötetének (A rózsa, 1893) címadó költeménye. A színpadi nyelv költőiségét az érzelmeiknek, szenvedélyeiknek szabad folyást engedő hősök ábrándozásával kívánta elérni. Kiemelkedő drámái a Katalin grófnő (1892), valamint A baile-i partokon.