Hányatott sorsa költészetének tárgykörét is befolyásolta. Első versei a századvég népies-szecessziós hangján szóltak (Dalok a piros kendőtől a hatcsatos cipőig, 1902). „Átkozott költőként” szellemi magányban (Az átkozott költő, 1912), az egyedüllét fájdalmáról és az erotikával átszőtt szerelemről verselt. Műfordításait (Baudelaire, Hoffmannsthal) nagy műgonddal készítette.