A XIX. századi magyar prózaírói hagyomány folytatója és megújítója. Új tartalommal töltötte meg a novellaformát: pontos lélekrajz, a cselekményvezetésben megmutatkozó drámai feszültség (Tragédia, Szegény emberek) jellemzi írásait. A Hét krajcár (1908) novellája hozza meg a sikert, s Ady barátságát, kivel felfogása azonos: lázadó forradalmiság, politikai radikalizmus a társadalom hibáinak, elmaradottságának, „ugar”-képének megrajzolása. Ezt mutatják naturalista jegyeket hordozó 1911-es regényei, a Sárarany és Az Isten háta mögött. A Tanácsköztársaságban való csalódás szülte szabadverseit (Magyar fa, Misanthrop) és legszemélyesebb lírai vallomását, a Légy jó mindhalálig (1920) című regényét. Későbbi regényei a társadalom hazug viszonyait vázolják fel (Úri muri, 1928; Rokonok, 1932), példaértékű alakjai gyakran társadalmon kívüli kitaszítottak (Árvácska, 1941; Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941). 1933-ig a Nyugat főmunkatársa, majd a Kelet Népe szerkesztője.