Művelődéstörténeti, néprajzi jelentősége óriási, a magyar romantika népies irányának kiemelkedő alakja. Irodalmi pályafutását népdalszerű költeményekkel kezdi (Erdélyi János költeményei, 1844). Nagyszabású népköltési gyűjtemény kiadását szervezte meg a Kisfaludy Társaság megbízásából: Magyar népköltési gyűjtemény; Népdalok és mondák 1-3. (1846-48) a magyar népköltési gyűjtés történetében úttörő jelentőségű, épp úgy, mint a Magyar népmesék (1855), vagy a Magyar közmondások könyve (1851). Irodalomtörténeti előadásait tartalmazza az Egyetemes irodalomtörténet; Az ókori irodalom története 1-3. (1869). Schiller klasszicista esztétikájával szemben az egyéni, a jellegzetes megragadását tartotta fontosnak, amit az Egy századnegyed a magyar irodalomból (1855) irodalomtörténeti műve is érint.