Kiváló formaművész, az avantgárd képzettársításait megőrizve újította fel a kötött versformát, a klasszikus hagyományokat. Korai költészete a századvég és a nyugatos líra hatását mutatja. Leselkedő magány (1928) című kötetében a háború utáni nemzedék csalódásának és magányának adott hangot. Igazi megnyugvást az újkatolikus reformmozgalommal találkozva talált, melyben mélyen átélt gyermekkori vallásossága erősödött meg. A kisebbségi költő sorsát krisztusi áldozatvállaláshoz hasonlítja második kötete (1933) címadó versében, a Nagycsütörtökben. A Nyugat harmadik költőnemzedékéhez hasonlóan ő is a „bukolikus” idillben kereste a megbékélést. Ezt mutatja a Kóborló délután kedves kutyámmal hexametrikus világa, vagy az Angyalok citeráján (1938) posztumusz kötete. Műveiben a keresztény szeretet engesztelése (Vidám kínálgatás keresztényi lakomán), a keresztényi sztoicizmus (Út a Kálváriára), a közösségi hűség és a történelmi felelősség (Psalmus Hungaricus) fogalmazódik meg.